Putyinnak bajusz. Fejjel lefelé kinyomtatott interjú. Sakkjátszma állása a címlapon. A németországi szerkesztők (egy kis része) nem fél felrúgni a nyomtatott lapok alapvető szabályait. 

Az Index Gyurcsányos címlapjához hasonlítható a die tageszeitung (taz) tavaly októberben, Günter Grass 80. születésnapjára kitalált fricskája. A címoldalon lévő karikatúrát ugyanis komoly politikai napilaptól szokatlan húzás követte (a taz-t egy nyomtatott, de balosabb és kevésbé bulváros Indexként lehet magyarországi kategóriák alapján leírni). A lap szinte minden oldalán találni olyan fotót, amit a képszerkesztő egy profin felphotoshoppolt Grass-bajusszal látott el. Így lett bajsza Putyinnak, a kínai pártvezetőknek, vagy az egyik jobboldali (CDU) politikusnőnek. A hatás frenetikus.

Ha nem is ennyire vicces, de azért formabontó az a belső címlap, ami a Tagesspiegel egyik eheti számában jelent meg. A liberális, főleg berlini, de országosnak szánt napilap fejjel lefelé nyomtatta ki a német festőművésszel, Georg Baselitzcel készült interjúját. Az indoklás a kép mellett: Baselitz minden képét fejjel lefelé festi meg, a 70. születésnap alkalmából született beszélgetés pedig szívesen követte ebben a művészt.

A konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) pedig, amely Németország második legnagyobb országos napilapja, ugyancsak ezen a héten egy sakkjátszma állásával a címlapján jelent meg. A szokatlan témaválasztás a Topalow-Kramnik játszma egyik váratlan húzása indokolta. Az FAZ egyébként nem formabontásáról híres. Egészen tavaly októberig a címlapján kép nélkül jelent meg, a bal oldalt lévő publicisztikák címeit pedig gót betűkkel nyomtatták. A színes címlapra való áttérésére minden bizonnyal az is motiválta a napilapot, hogy a liberális rivális, a Süddeutsche Zeitung jó ideje növeli példányszámát, amíg az FAZ-é folyamatosan csökken.

Egy forrás elismeri, hogy a magyar titkosszolgálatok infókat adtak '89-ben a romániai felkelőknek, egy másik a szintén '89-ben rózsahegyi villákban külföldre szakadt magyar üzletemberekkel vacsorázó fiatal Gyurcsányt idézi fel -- már csak az ilyenek miatt is érdemes olvasni azt a naplót az Economist.com-on, ahol minden héten más külföldi tudósító ír fontos folyamatokat illusztráló, de szórakoztató történeteket az országról, ahol állomásozik, és ahol ezen a héten Magyarország a soros.

De nem csak a színes sztoridarabkák miatt éri meg csekkolni az eddigi négy történetet (a hálapénzről és az egészségügyről, az NBH-ról és Laborc Sándor kinevezéséről, a ciklusoktól független holdudvarnak pénzosztásról és a magyar zsenikről szólnak), hanem azért is, mert mint mindig, külső és mértékadó nézőpontból olvasni azt, amiben az ember amúgy nap mint nap dagonyázik, most is üdítő, felszabadító és hasznos. Ráadásul az ismerős dolgok összegzését olvasva azt is le lehet mérni, mennyire általános jelentőségű, beszédes mozzanatokat ragadhat ki a többi tudósító a maga országaiból -- a budapesti napló alapján nagyon.

Ezért kár azért a melléfogásért, hogy az író első kanyarban halpénznek ("fishy money" - gyanús, büdös pénz) fordította a hálapénzt, miután valószínűleg elnézett egy sort a szótárban. Ráadásul hozott mellé egy nehezen ellenőrizhető sztorit is, amely szerint a hálapénz születésének hajnalán a csóró vidékiek, akiknek készpénzre nem futotta, mindenféle állatokat, így halat is tuszkoltak az orvosok feneketlen zsebébe; úgyhogy ezzel együtt a kétértelmű halas változat már biztos nagyon tetszhetett neki. Az ő és az Economist javára legyen mondva, az első kommentek után rendes hálapénzre ("gratitude money") javították.

Eggyel arrébb, a Médiablogon épp azt fejtegeti Pollner, milyen készségek kellenek a 21. századi újságírónak ahhoz, hogy használható legyen. Nos, a magabiztos online keresés biztos köztük van, de azért az sem árt, ha az embernek legalább halvány lövése van arról, amiről ír, hogy ki tudja szűrni a hülyeséget a találatok közül.

Pláne ha hírügynökség, és éppen egy kis hátteret akarna csomagolni egy fontosnak tűnő, de rém távoli hírhez, hogy ne csak geopolitikai szakértők számára legyen értelme. Mindezt a Független Hírügynökség egy szerdai hírének apropóján írom -- olvasónk hívta fel a figyelmünket arra, hogy az anyag csaknem minden állítása megtévesztő, inkorrekt, pontatlan vagy hülyeség.

Számtalan "bezzeg a napsütötte Nyugaton" példát lehet hozni, ha az ember nézegeti a magyar médiát, jogosat és jogtalant egyaránt. De ha van valami, amit a visszacsatolásoktól nagyjából teljesen mentes magyar sajtó tényleg csont nélkül, szemérmetlenül lenyúlhatna, az a Talk to the Newsroom sorozat a NYTimes.com-on, ahol kéthetente kilöknek egy-egy munkatársat, hogy válaszoljon az őt érintő kérdésekre.

Egy fél város tippelgetett múlt csütörtökig, vajon a Magyar Kétfarkú Kutya Párt vagy valami új streetart harcos áll-e a Négyes Metró Barátai rejtélyes gerillaplakátjai mögött. Ehhez képest, ahogy az a megjelölt időpontban összegyűlt újságíróhordák számára kiderült, az egykori Fidelitas-házilapból átalakult Utolsó Figyelmeztetés utódja, a Nobilis Kristóf Index-tulaj által múlt nyáron nagyrészt felvásárolt havilap, a Reakció szervezte az akciót. Ennek apropóján értük utól Balogh Ákos Gergely főszerkesztő-helyettest, akit főleg arról kérdeztünk, mi a helyzet és a cél a már majdnem fél éve átalakított, de agyon még mindig nem reklámozott lappal. (Ha az egész Reakció-sztori új, kezdd az eMasa cikkével az Utolsó Figyelmeztetés > Reakció átalakulásról.)

Bizarr dizájn-kiszivárgási kanyarral indult az Index ex-csajszájtja, a Velvet múlt pénteki redizájnja -- röviden, néhány órával élesítés előtt kikerült egy screenshot, és véletlenül körbeküldte magát az él-webbloggereknek, akik különböző lelkesedéssel reagáltak a manőverre. Zappe Gábor Velvet-főszerkesztő a Kreatív Online-on azt mondja, nem tudja, ki volt, de ők biztos nem.

Itt viszont inkább az érdekes, ami a dizájn mögött van. Rájuk akartam csörögni, de időközben -- szintén a Kreatív Online-on -- már készséggel elismerték, ami amúgy is üvölt az oldalról: a már eddig is inkább csak a dizájnban, mint a témákban élő csajszájtságnak vége, mostantól hivatalosan is klasszikus bulvárvonalat tol a Velvet.

Két és fél okot tudok elképzelni, miért. Az egyik a Blikk.hu látványos erősödése: egy éve olyan napi 45 ezer egyedi látogatón állt a piacvezető napilap online változata, mostanában, egy redizájnnal arrébb stabil 80 ezret hoz. A Velvet egy éve is hasonló számokon állt, viszont azóta is stagnál, valószínű tehát, hogy az Index háza táján is elvárnák a látogatottság-növekedést. A másik az, hogy felmérhették, a Velvet-olvasók hány százaléka nő, és a számok azt mutathatták, nem annyi, mint egy csajoldalnál lennie kéne -- akkor meg minek játsszák tovább.

A két és feledik meg az, hogy ha egy oldal (Index) aloldalát (Velvet) eltolják kőbulvárba, úgy nehezebb magát az anyaoldalt bulvárosodással vádolni -- ha valaki mégis megpróbálja, mostantól válaszként csak oda kell mutatni a Velvetre, hogy igen, van bulvár, karanténban.

"Verseny nélkül a jobboldalon se lehet professzionális médiaelitet kialakítani" -- ez messze a legérvényesebb gondolata az aktuális Heti Válaszban közölt Széles Gábor interjúnak. Az Echo és Vitál tévéket, illetve a Magyar Hírlapot tulajdonló médiacézár hadat ugyan nem üzen Liszkay Gábornak (Magyar Nemzet/HírTV/Lánchíd rádió), de az idézetthez hasonló mondatokkal azért félreérthetetlenül öklözi őt és birodalmát. Nyilván nem véletlenül: írtam már, nagyon figyeljük, jól bír-e lakni ugyanabból a hirdetési tortából mindkét csoport.

Ez rendben is van, a "médiaegyensúlyt akarok, azaz a jobboldali médiabefolyás növelését" kitételt viszont már nehezebb értelmezni. Azt nem tartom valószínűnek, hogy Széles ezzel leplezné: igazából csak pénzt csinálni jött, mert ahhoz nem ez a legjobb iparág. Valószínűleg inkább az van, hogy tényleg hisz abban a tételben, hogy ha sok eléggé jobboldali lapot hoznak létre, attól majd minden centrumszavazó hirtelen jobboldali lesz. Eközben viszont pont, hogy finomabb irányvonallal és izgalmasabb lappal tehetne azért, hogy ezeknek a médiumoknak valóban befolyása legyen. Most ugyanis legfeljebb csak neki van több befolyása, nem a szívéhez felvállaltan közeli jobboldalnak.

A fentiek tükrében nekem billeg az "amit lehet, oldjunk meg a hazai tőke segítségével, máskülönben a multik mindent visznek" érv is. Bár az interjúból sugárzik a küldetéstudat, Széles egyelőre minden, csak masszív jövőképpel bíró szakmai befektető nem, úgyhogy ugyanott vagyunk, mint a multikkal. (És eközben nem tudom nem iderángatni az Ikarus vidám történetét sem, amit ugye szintén ő vitt el a hazai tőke képviseletében, nem a multik -- azóta Lengyelország buszgyártó ország, nálunk meg milyen jó vége lett a sztorinak.)

De a szélesi logika érdekes csavarjait jelzi egy másik válasz is, amit képtelen vagyok értelmezni:

"Rá kellett jönnöm, főleg miután megvásároltuk a Magyar Hírlapot, hogy középen nincs senki. Politikailag semleges, vélemény nélküli embertömegek pedig pláne nem léteznek. A lap balliberális olvasótáborának helyére tehát jobboldali közönséget építettünk -- mindezt úgy, hogy megtartottuk az olvasószámot."

A mondatok önmagukban értelmesek ugyan, de semmilyen logikai összefüggést nem találtam közöttük (mi "tehát"?). Azt meg persze még Bódis András sem akarta megkérdezni Szélestől, hogy a professzionális médiaelit kialakítását mennyiben segíti, ha egy gyáriparos kézivezérléssel belenyúlkál egy lap működtetésébe.

Napról napra egyre inkább zavarban vagyok az atv új reggeli műsora láttán. Nem tudom ugyanis eldönteni, kinek és miről is szól a Reggeli Jam. Előzőleg kíváncsian vártam az új napindító műsort, mert a Nap-kelte, RTL Reggeli, Tv2 Mokka szentháromság bizony nagy űrt hagy maga után reggelenként.

"Orvosi és finanszírozói berkekben például közhelynek számít, hogy az egyik, több száz ezer beteg által szedett, harminc éve levő tablettának az égvilágon semmilyen igazolható hatása nincsen"

-- írja a Magyar Narancs múlt heti, a gyógyszerártámogatás visszásságait boncolgató cikke, hozzátéve: az adott gyógyszert nem nevezhetik meg, mert akkor bizonyítaniuk kéne, hogy hatástalan, ami éppenséggel a minisztériumnak sem sikerült még. (Szerző: Mészáros Bálint, támogatta a TASZ Oknyomozó programja).

"Nem állítjuk -- az off-shore technika miatt nem is tehetnénk --, hogy Leppnek vagy Kókának közvetlen befolyása volna a Del Rugerciára"

-- ez a nyakatekert állítás meg Bódis András (Heti Válasz) díjnyertes Kóka-ügyi sorozatának egyik cikkéből származik: ahogy a fogalmazásból is látszik, már azutánról, hogy a volt gazdasági miniszter először beperelte a hetilapot.

Ezt a két példát csak illusztrációnak meg gondolatébresztőnek szánom az eMasa "Még mindig a sorok között írunk" című beszámolójához a múlt heti oknyomozó újságírás-tárgyú workshopról, ahol a magyar fő-oknyomozók beszélték meg az okosat arról, mi legyen a névtelen forrásokkal meg a perekkel; erősen ajánlott olvasmány.

Egy másik beszámoló ugyanott meg a Gőbölyös Soma Alapítvány tavaly év végi oknyomozás-tárgyú körfelmérésének első eredményeit ismerteti: eszerint információért fizetni a legtöbb megkérdezett szerkesztő szerint egyszer-egyszer belefér, és azoknak, akik nem táratnak fel tényt, többnyire az a baja az oknyomozással, hogy drága és sokáig tart, meg hát egyébként is tök macerás. Erre már egyszerűbb mit mondani: újságot írni egyébként is drága és sokáig tart, képregényt rajzolni időjárásjelentést vagy MTI-híreket közölni például sokkal olcsóbb és egyszerűbb. És? Nem az előbbi lenne minden komolyabb lapnak a dolga?

Szerintetek?

Ajándékba adott bőr irattárcák ide vagy oda, a rendőrségről -- a 2006 őszi zavargások közbeni túlkapásokról és utóéletükről -- szóló cikksorozat kapta a fiatal újságírók kiemelkedő tényfeltáró munkásságért járó idei Gőbölyös Soma díjak egyikét. Idén megosztotta őket a zsűri: az iménti írásokért Bodoky Tamás Index-főmunkatársat, korábbi főszerkesztő-helyettest díjazták, míg a másik nyertes Bódis András Heti Válasz-újságíró lett, a Kóka János akkori gazdasági miniszter elbújtatott magánépítkezéséről, illetve egykori üzlettársainak cégeinek és a GKM útjainak érdekes kereszteződéseiről szóló cikkeiért.

A nyertes cikkek linkjei és részletesebb indoklás itt találhatók, a további kiemelkedőnek tartó cikkek/-sorozatok listájával együtt. Utóbbin egyébként az a móka van, hogy a többi öt nevesített pályázóból négy Magyar Narancsos: nekik most lapként elég tré estéjük lehet, bár azon is érdemes volna elgondolkodni, tényleg ennyire átütő-e a Narancs-dominancia a magyar tényfeltárásban. (Az ötödik nevesített pályázó meg Pethő András [origo]-újságíró, akiről amúgy már írtunk.)

Később hozunk még részleteket (például egyelőre nem tudom, a háromfős kuratórium idén is kért-e külső szaksegítséget, pályaműből mindenesetre közel annyi volt, mint tavaly, amikor igen), a jövhéten pedig igyekszünk egy statisztikát szerezni azokról, kik pályáztak egyáltalán és főleg: honnan.

FRISSÍTÉS (január 12.): Tudósítás a díjátadóról az eMasán.

A hetilappiacon stabil negyediknek (a HVG, a 168 óra és a Demokrata mögé) feljött Heti Válasz a mai lapszámmal új arculatot és rovatsruktúrát vezetett be. Borókai Gábor lapigazgató-főszerkesztőt kérdeztük a miértekről és hogyanokról -- szerinte a dizájnváltásra szükség volt, de csak a tálalást alakították át, nem a tartalmat tömörítették, nehogy az olvasó úgy érezze, mindent előre megrágnak neki.
 

Egy-két-há, egy-két-há, megy a mikrofon? Üdvözlet mindenkinek, ergé vagyok, Zsombor kolléga meghívásának eleget téve mostantól néha előfordulok majd az Anonim Antagonisták blogon.

A házunk táján való söprögetés imperatívuszának eleget téve elemezném a Heti Válasz megújulását. A konzervatív hetilapot nem-firkász baráti köreimben jellemzően az "igényes, de unalmas" jelzőkkel illetik, mondván, hogy a polgári hetilap komolyan veendő, decens nézőpontból elemzi az eseményeket, de ehhez hozzáfűzik: néha talán túl komolyan és túl decensen is. Ami persze nem baj: a lap, sok más offline és online sajtótermékkel szemben nem hajlandó megindulni a bulvárosodás útján.

Az elmúlt években - jó konzervatív módjára - apró lépésekkel engedtek utat a közvetlenebb stílusnak: a lap fiatalabb újságíróit (pl. Dévényi Istvánt, Stumpf Andrást és Ablonczy Bálintot - aki egyben a Reakció magazin főszerkesztője is) szabadjára engedték, hogy szellemesebb, ironikusabb, ha úgy tetszik, fiatalosabb stílusban írhassanak jegyzeteket. A nagy lehetőség a lap online felületének jelentős - és régóta időszerű - megújulásával jött el, nem is olyan régen. Az igényes kialakítású honlapon napi jegyzetekkel, publicisztikákkal bombázzák az olvasókat, emellett az eggyel előző lapszámtól visszamenőleg mindent elolvashatunk - és bejelentkezés után kommentálhatjuk is az írásokat.

A honlap megújulása után az újévre időzítették a papírújság átalakítását. Az új dizájn első blikkre nem lett se jobb, se rosszabb az előzőnél. A Heti Válasz eddigi kinézetével véleményem szerint nem volt semmi gond. A lap önvallomása szerint modernebb, letisztultabb lett a külső. Nos, valóban tágas fehér felületeket alkalmaznak az oldalakon, de a szöveghasábok és a képek elhelyezésével kapcsolatban nem találkoztunk különösebben innovatív ötletekkel. A méret is megváltozott: alacsonyabb és szélesebb lett a Válasz.

Feltűnő, hogy az elmúlt hónapokkal ellentétben (amikor már szinte zavaróan sok hirdetés volt a lapban), az idei első lapszámban alig találunk reklámokat. Nem tudom, hogy ez csak véletlen esemény, vagy valami komolyabb változás jele?

A címlapon keveset változtattak: a cím már nem ér ki a két lapszélig, és az eddigi elkülönült felső háttér helyett magára a címlapképre került. Furcsa, hogy egyes cikkek előtt saját arcképpel jelennek meg az újságírók, míg máshol nem rakják be a cikkíró fotóját.

Ennél lényegesebb azonban, hogy megújult a rovatok sorrendje. Az infóim szerint régóta halogatott átalakítás a lap hosszú éveken keresztül használt - meglehetősen furcsa - rovatbeosztását is érintette. A belpol-életstílus-kultúra-gazdaság-külpol sorrendet a jóval logikusabb belpol-külpol-gazdaság-kultúra-életstílus sorrend váltja.


Az idei első lapszám ugyanakkor összezavarhatja az olvasót: az általam rossz ötletnek tartott új tartalomjegyzék ugyanis csak hét darab cikket mutat be, nem is minden rovatból, nem is tartva a lapszám szerinti sorrendet! A rovatok új sorrendjét tehát csak a lapot forgatva vehetjük észre, ami heveny fejvakarással és a "most mi van?" kérdés feltevésével jár, ráadásul nincsenek is hangsúlyosan elkülönítve az egyes rovatok. Az első lapszámban ugyanakkor egy középső melléklet is bezavar a képbe: a 2008-as előrejelzésekről szóló, mindenféle témát átfogó összeállítás is összemosódik a lappal, így aztán végképp elvesztheti a fonalat az egyszeri olvasó.

Összegezve: a Heti Válasz új dizájnja, néhány jobb és néhány rosszabb megoldás alkalmazásával, nagyrészt azonban kevéssé jelentékeny átalakításokkal nem lett sem jobb, se rosszabb az előző megjelenésénél.

FRISSÍTÉS: interjú a váltásról Borókai Gábor lapigazgató-főszerkesztővel eggyel feljebb.

Múlt pénteken -- alig három héttel a lap átalakítása után -- lemondott Gazsó L. Ferenc, a Magyar Hírlap 2006 novembere óta regnáló főszerkesztője. Az utód mától Kocsis L. Mihály eddigi főszerkesztő-helyettes, a távozás oka pedig az eMasa értesülései szerint az volt, hogy a laptulajdonos Széles Gábor még úgy is túl puhának érezte az újságot, hogy az már a most távozó főszerkesztő vezetése alatt is markánsan ellenzéki hangot ütött meg.

A nem nyilvános példányszámú lap kiadójánál ráadásul épp az elmúlt év végén kényszerült tőkét emelni a tulajdonos. Nem tűnik erőltetettnek párhuzamot húzni a vélhető veszteségek és aközött, Széles még jobbrább, a feltételezett elhappolható olvasók felé tolná a lapot. Újévi előzetesünkben írtuk, kíváncsiak vagyunk, mikor koccan össze a lassan tök ugyanarra a táborra vadászó Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet -- ezzel egyre inkább így vagyunk.

Aki többet tud az okokról vagy a belső hangulatról, kommentben ossza meg velünk! Na meg jöjjenek a vélemények.

FRISSÍTÉS (január 10.): A csütörtöki Heti Válaszban az áll, Gazsónak azért kellett mennie, mert a példányszám alakulása elmaradt a Széles által várttól. Emiatt a tulajdonos megszorításokat látott szükségesnek, amit a távozó főszerkesztő nem vállalt. (A Népszava keddi száma szerint a menesztésben Gazsó szombati Inforádiós interjúja is bejátszott, a Médiablog már remekül leírta, hogy ez miért tűnik hülyeségnek.)

A Heti Válasz utal a gyengén muzsikáló vidéki mutációkra is, és valóban: az első fecske, a WAZ (Pannon Lapok Társasága) helyi lapjának konkurenciát állító Fejér Megyei Napilap december óta napi- helyett hetilapként jelenik meg.

Sem a leépítésnek, sem a vidéki napilap hetilapra állításának nem látszik egyébként az értelme: ez a bezárásnál kevesebb, a jövőbeni sikereket meg még inkább megnehezíti.

Az Index bonyolult, de fontos kurrens ügyeket érthetően elmagyarázni próbáló Szájbarágói kapcsán már célozgattunk rá, hogy az ilyesmi azért klasszikusan a közmédiumok feladata volna. Nos, itt az MTV válasza a Szájbarágókra és klónjaira: a Tóta W. Árpád írta és M. Tóth Géza Oscar-jelölt animációs rendező irányításával megrajzolt közéleti rajzfilmsorozat, a Modern képmesék.

Kezdjük a dizájnnal, mert az az egyszerűbb ügy: a képi világ kiváló tisztelgés a névben is megidézett, zseniális Magyar népmesék előtt, ugyanazzal a kevés vágást használó, egyik képből a másikba átfolyó, enyhén pszichedelikus stílussal. A tartalmat már nehezebb volna ilyen röviden elintézni. TWÁ azt írja a filmecskékről: "Két perc sokkal több, mint a semmi. Alkalom arra, hogy a végletes válaszoktól eltekintsünk két percre.". Az eddigi három rész -- az európai egyetemi szektor bolognai reformja, a modern társadalom szeméttermelése, a piacgazdaság által ignorált vagy kihasznált idősek -- alapján viszont hatásukban a semminél nem ígérkeznek sokkal többnek a filmek.

Érzésem szerint túl didaktikusra sikerült a sorozat: a legnagyobb baja, hogy nem csak felveti a problémákat, de egyből rá is vágja a megoldást. Ezzel meg komoly dramaturgiai problémám van: azok az emberek ugyanis, akik ezeket a válaszokat idáig nem fogadták el, ettől a két perctől sem fogják, mert legfeljebb kicsivel értik meg jobban, az inkább zsigeri ellenérzéseiken meg egy ilyen, alapvetően propaganda-ízű valami mit sem old. Merthogy túl rövidek a részek: még ha el is fogadjuk, hogy ezeket a körülöttünk zajló változásokat meg lehet értetni, ez nagyon nehéz úgy, hogy maga az út, ahogy a problémától az elfogadtatni szánt megoldásig eljutunk, jobbára kimarad, vagy lespóroljuk a végeredmény nyilvánvalóan meglevő árnyoldalait.

Ettől a fekete-fehér -- bár az amúgy is kicsit karikaturisztikus műfajhoz passzoló -- tálalástól van propaganda-íze még akkor is, amikor annyi a nehezen vitatható üzenet, hogy szemetelni rossz. Nekem még egy-két perc simán belefért volna, ahol oldódik a hurrámegoldások és a valóság közti disszonancia, bár nem tudom, a két perc az alkotóknak lélektani vagy pénzügyi határ volt-e.

És nem tudni azt sem, ki a célcsoport és mi az elvárt hatás, de az, hogy a fél nyolcas híradó előtt vetítik a filmeket, nagyjából az érdeklődő, de nem news junkie, viszont nem is teljesen ignoráns, pártfüggő és/vagy szénhülye állampolgárokat jelentheti. Így a célként kitűzött elgondolkodtatás még összejöhet, akkor viszont nagy kár, hogy a korrekt, sőt ránézésre egész ígéretes weboldal ugyan kínál például DVD-szerű "Így készült" extrákat, de eközben további háttéranyagokat, linkeket, az ütköző álláspontokat bemutató írásokat nem. Nyilván nem két percektől várnám, hogy megváltsák a világot, de félő, így az sem jön össze, amit a sorozat vállalt.

Rózsaszín Párducos pohárkészlet, tucatnyi képes megaalbum és mérhetetlen mennyiségű bor -- íme néhány önzetlen ajándék azok közül, amelyek 2007 végén ajándékként újságszerkesztőségekbe érkeztek hirdetőktől és egyéb meglevő vagy reménybeli barátoktól. Tavaly ilyenkor az akkori Manager Magazin kezdeményezésére néhány szerkesztőség összedobta, amit nekik szántak és elárverezték saját újságíróik körében, jótékonysági célra továbbutalva a befolyt összeget. A Kreatív, az [origo] és a Figyelő stábja idén is folytatta a hagyományt, a pénteki hepajt pedig az AA Több Színes Társasági Hírt programja keretében mi is nagyjából végigkövettük.

Jönnek a 2008-as jóslatok mindenhonnan (a médiánál maradva: online-ügyi jóslatok a HVG-féle Médiablogon), és a világért sem maradnánk ki a sorból. Viszont változatlanul inkább figyelmes, mint ellentmondást nem tűrően okos blognak szánjuk magunkat, úgyhogy megmondós jövendölés helyett most is kérdéseink vannak, aztán majd meglátjuk, milyen válaszokat hoz az év. Érdeklődve várjuk hát, 2008-ban:

• mit kezdenek a magyar napilapok azzal a ténnyel, hogy törzsközönségüknek, a politika iránt jobban érdeklődő embereknek történetesen csömöre van a politikától. Az egyik út, hogy még agresszívabban rágyúrnak a politikailag megingathatatlanul elkötelezett mikrotömegekre, hogy legalább ők megmaradjanak olvasónak (bár elképzelni sem szeretnénk, mit jelentene a még agresszívabban). A másik, hogy hajlandóak kicsit gondolkodni, politikai mellett kulturális identitást is adni a lapoknak, és apró farigcsálások helyett markánsan elkezdenek színes tartalmakat tolni –- és nem, színes alatt nem a nyomdatechnikára gondolunk. (A harmadik, hogy homokba dugják a fejüket, és közben hülyeségeket beszélnek a világ általános elhülyüléséről.)
  
  
  • közben ha a Népszabadság tovább folytatja az óvatos közép felé húzódást, az pont elég lehet arra, hogy a leszakadó olvasókat összekanalazhassa a Népszava és megint megérje az év végét
  • a napvilágra került tervek szerint szintén a Népszabi visszahozza a laptesttől különálló tematikus mellékleteket. Figyelünk, ezúttal kapnak-e elég pénzt ütősre megcsinálni őket: eddig az egyoldalas, lapon belüli tematikus oldalaknak kemény alibi-szaga volt, miközben hirdetés alig fért rájuk, ha meg igen, csak erősen az anyagok rovására. (A szintén beharangozott vasárnapi kiadás értelméről korábban írtunk.)
    
  • odaát kérdéses, hogy él meg hosszabb távon egymás mellett a jobbra kormányzott Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet (máshogy fogalmazva, Széles Gábor sokáig hisz-e még abban, hogy pusztán a szóbeszéd elég promóció egy  lapnak)

• hogy gurít-e valamit Liszkay Gábor internetre, ő ugyanis elég homogén portfóliót rakott össze magának: a Nemzet, a Lánchíd rádió meg a HírTV nagyjából ugyanazt csinálja, csak eltérő platformokon. Kézenfekvő volna ezeknek közös netes jelenlétet építeni, mindhárom médium anyagaira építve, a megspórolt pénzből meg saját anyagokat gyártatni -- akár egy negyedik név bevezetése árán is
  
  
• hogy ki lesz az új köztévé-elnök, és hogy a megválasztásának feltétele lesz-e a Nap-kelte száműzése a közszolgálati univerzumon túlra (emlékszik valaki arra, hogy egykor Szabadság tér címen már képesek voltak nézhető és/azaz bulvármentes reggeli műsort előállítani?)
  
  
• hogyan hat a rádiós piacra, hogy a Magyar Rádió kiszabadította saját magát a rezervátumból –- és itt nem csak a hallgatottságra vagy az árbevételekre gondolunk, hanem arra is, milyen embermozgások lesznek, ahogy lassan elmúlik a létszámstop meg a leépítések miatti végkielégítések hatása
  

Ha viszont mégis tippelnünk kéne, azt mondanánk, nem vár ránk idén semmi sokkolóan merész, inkább csak a címben jelölt csoszogás. És szerintetek?

Miért nem működő újságírók, akik a kommunikáció szakokról kijönnek? Erről amúgy is akartunk beszélni -- az apropó egy tanulságos beszámoló az ELTE gyakorlatáról Kőműves Anita blogján, amiből aztán a Felsülő oktatás nevűn lett jelentősebb vita.

Az a beszámoló még a régi, ötéves egyetemi szakról ír, viszont benne van az összes korábbi rákfene. A kommunikáció szakokkal két baj van: az egyik, hogy mivel a magyar akadémiai kánon szerint az újságírás nem oktatható dolog (ellentétben a klasszika-filológiával), ezek nem újságírószakok, hanem kommunikáció szakok voltak, eléggé általános tematikával. Ebbe az önjelölt tényfeltáró királyoktól a horrortörténetek "médiában akarok dolgozni" szépségkirálynőiig és a valóban eltévedt, időhúzásra játszó büfészakosokig minden belefér és valóban bele is fért. Ez szülte a másik bajt: hogy még ha ki is akarná cselezni egy-egy intézmény a súlyos elméleti kötelmeket, és megpróbálná gyakorlatban oktatni a fogásokat (mint ahogy mondjuk az ELTE egyes szakirányai vagy a BKF igyekeztek tenni), olyan közegben, ahol legfeljebb 10 százalék akar újságíró lenni, a többi csak odatévedt, ez törvényszerűen halálraítélt próbálkozás. Demoralizál diákot, tanárt, aztán marad a diplomagyárság és a viccek a hallgatókról.

Az újságíróképzéssel tehát az a baj, hogy nincs. Ez még inkább igaz a bolognai szisztémában, ahol a beszédes nevű Kommunikáció és médiatudomány BA intézményektől független, általános érvényű képzési követelményei közelről sem írnak olyasmit, hogy a végzősöknek képesnek kell lenniük a médiában dolgozni. Azt írják, hogy a kijövőknek nagyjából érteniük kell, mi az a média. Ebbe persze még belefér az, hogy egy-egy szak túlteljesítse a minimumot és szakirányokon mégis megpróbáljon átadni valamit három év alatt, a kötelező tárgyak mellett, de azért nézzük meg mondjuk a tárgyakat az ELTE mostani képzésén (és ezt az árulkodó mondatot az Írásgyakorlat nevű tárgy leírásában: "Az óra látogatása remélhetőleg a hallgatók segítségére lesz majd a szakdolgozat megírásában és az esetleges újságírói tevékenységben").

De még ezzel sem lenne sok baj (azt leszámítva, hogy eltart majd egy darabig és jár majd némi fájdalommal, mire kiderül, Magyarországon a munkaerőpiac szerint mi a halálra lesz jó egy ilyen BA diploma). Ahol régóta egyetemeken zajlik az újságíróképzés, mint az angolszász országokban -- ahol annak ellenére vannak egész jó lapocskák, hogy nemigen dívik a keleti "tanulj valami rendes szakmát, aztán zörgess be egy laphoz, írni majd megtanulsz útközben" mentalitás --, ott is a mesterszakokon faragják ki rendesen az újságírókat. Kislétszámú, nagyon gyakorlatias, és nem mellesleg elég drága szakokon, amelyekből a jobbak rendes versenyistállók, ahol az ember még tét nélkül, de profi körülmények és gyakorló médiamunkás tanárok között döntheti el, mi fekszik neki a legjobban. Magyarországon viszont ilyen Újságírás MA nem lesz, hiszen –- emlékszünk -- az újságírás nem tanítható. Cserébe, bár az engedélyezett szakok listájában egyelőre nem szerepel, Kommunikáció és médiatudomány MA minden bizonnyal lesz. Hogy ez mi a francot fog takarni, még nem tudni, de a végzettek szemiotikából biztos baromi erősek lesznek.

Ez viszont nem csak az újságíró-jelölteknek, de a lapoknak, és ami fontosabb: a közönségnek is édeskevés lesz.
 

(Hozzászólók: Te hova jártál? Te kész embert vagy jól formálható gyurmafigurát szeretnél a lapodhoz? Szerinted tényleg elég menet közben megtanulni a fogásokat? Szerinted csak jogi diplomával lehet belpolról írni?)

Bár a tőzsdén éreznénk így előre a dolgokat -- ahogy jósoltuk, Miklósi Gábor a megszűnő Kincstári Vagyonigazgatóság rugalmas ingatlangazdálkodásáról írt Narancs-cikke vitte a novemberi Minőségi Újságírásért díjat. Állami hivatalnokok körúti lakásokban, potya áron -- nyomás olvasni, ha eddig nem.

A portálokat különösebben nem izgatta fel, a napilapok pedig valószínűleg lecsúsztak róla, és csak csütörtök reggel szedegetik széjjel, mindenesetre médiablogként eszünk ágában se lenne elmenni az MTV kedd esti, évértékelő Gyurcsány-interjúja mellett. Már csak azért sem, mert a kormányfő tévében többnyire vagy rövidtávú ügyek mentén kisinterjúzik, vagy korlátoktól mentes tévémiséket celebrál, rendes kérdező viszont emlékezetünk szerint rég nem faggatta háromnegyed órán át. Az alábbiakban D. Tóth Krisztával, az interjú készítőjével nézünk rá a készítés körülményeire -- az interjú maga pedig a poszt végén megtekinthető.


Anonim Antagonisták: Nem para Híradó-műsorvezetőként miniszterelnöki interjút készíteni? Nálunk azért a műsorvezető-szerephez hozzátartozik, hogy ő a véleménytelen bemondó, az pedig törvényszerű, hogy egy ekkora interjú után egy csomó néző álláspontokat magyaráz bele egyik vagy másik kérdésedbe, és elkönyvel valahova. 
D. Tóth Kriszta: Szerinted a Híradó műsorvezetőjének elvileg szenvtelen szavaiba "nálunk" nem magyaráznak bele az emberek álláspontot? Ugyan! Magyarországon a sarki zöldségesbe is belemagyarázzák, hogy bal- vagy jobboldali. Amikor öt évvel ezelőtt az MTV-hez szerződtem, sokan arról voltak meggyőződve, hogy biztosan a baloldalhoz húz a szívem. Brüsszelben meg nem egyszer hallottam azt, hogy túl kritikus vagyok a kormányoldallal szemben -- nem vagyok én mégis inkább konzervatív? Aki úgy ült le megnézni a Gyurcsány-interjút, hogy na, most végre kiderül a D. Tóthról, hogy milyen színű politikailag, az biztos vagyok benne, hogy igazolva látta prekoncepcióját -– bármelyikre is tippelt. De azt, hogy mi az igazság, továbbra is csak én tudom.
 
AA: Az MTV kérte az interjút, vagy a MeH ajánlotta a lehetőségét?
DTK: Egy ilyen év után, mint az idei, a televízió jó ötletnek találta, hogy megkérdezze a miniszterelnököt arról, ő hogyan látta az elmúlt 12 hónapot. Ha csak abból indulunk ki, hogy a rendszerváltozás óta nem volt olyan év, amikor ennyi politikai és emberi támadás érte a kormányfőt, amikor ennyi tiltakozást, demonstrációt, tüntetést, sztrájkot tartottak (a rendőrség 2007-ben 10 ezer utcai rendezvényt biztosított!), akkor azt mondom, ez "szenvtelen híradós szempontból" is érdekes téma.
 
AA: Mennyire volt szabad kezed abban, mit kérdezel? Inkább D. Tóth Kriszta újságíróként álltál (ültél) ki, vagy kvázi a szerkesztőség képviseletében, közös kérdésekkel? Mennyi segítséget kaptál a rákészüléshez? 
DTK: Bárkivel készítek interjút, azt elsősorban D. Tóth Kriszta újságíróként teszem. Attól persze nem lehet eltekinteni, hogy ez az újságíró a Magyar Televíziónak dolgozik. De a kíváncsiság független attól, hogy melyik céget képviselem. A Szólás Szabadsága című műsornál dolgozó egyik nagyon ügyes szerkesztő-riporter segített a kutatásban, a tematikát pedig egy szűk szerkesztőségi csapattal találtunk ki.
 
AA: Bekérte előre a MeH a témaköröket? Voltak feltételei az interjúnak?
DTK: Ha az ember arra készül, hogy interjút készít valakivel –- bárkivel --, akkor felhívja, és azt mondja: "Jó napot kívánok, XY vagyok, a Z sajtóorgánumtól, C úrral szeretnék interjút készíteni G témáról." Ha azt mondjuk, hogy a miniszterelnököt a 2007-es évről fogjuk kérdezni, akkor azért nagyjából ki lehet találni a témákat. Feltétel nem volt, és a kérdéseinket sem adtuk oda előre. Ha nem így lett volna, nem vállaltam volna el.
 
AA: Milyen szerepkört választottál és miért? Szigorú, kérlelhetetlen újságíró vagy megérteni akaró beszélgetőpartner, szakkérdéseket boncolgató értelmiségi vagy a nép küldötte, aki egyszerű válaszokat akar? Eldöntötted, hogy mennyire akarsz legfeljebb kekec lenni, akármilyenek is legyenek a válaszok? 
DTK: Nem vagyok Jeremy Paxman. Baló György sem vagyok. Nem is próbáltam az lenni, mert az hazugság lett volna. És nem az volt a szándékom, hogy legyőzzem, mert Orbán Viktor sem vagyok. Kíváncsi viszont igen. És év közben magánemberként, újságíróként fölmerült bennem egy sor kérdés, hát most azokat (na jó, nem mindegyiket, mert akkor még most is ott ülnénk) föltettem, és igyekeztem higgadt maradni. Az emberek tele vannak kérdésekkel, az egészségügy átalakításáról még a szektor szereplőinek is kevés információja van. Nekem őket kell kiszolgálnom. Én ültem ott helyettük, mert nekik erre nincs lehetőségük. Nem volt előírás, hogy mennyire lehetek kekec. Amikor úgy éreztem, hogy mellébeszél, nem válaszol, akkor visszakérdeztem. Amikor újra nem válaszolt, még egyszer visszakérdeztem. Paxman 12-szer tette, én háromszor.

AA: Milyen sajtóvisszhangot vártatok az interjútól? Törekedtetek arra, hogy direkt hírértékű, új dolgot is mondjon, vagy háttérinterjúnak szántátok? (Ahogy néztem, a másnapi lapok mellőzték, napközben meg már inkább a Népszava aznap reggel megjelent interjúját hivatkozták.)
DTK: Ezek a szempontok nem érdekeltek minket. Engem semmiképpen sem. De azért azt hadd jegyezzem meg, hogy az MTV interjúja este tízkor, a lapzárták után ment. Előtte egy embargós MTI hír jött ki, ami azért –- khm, hogy is mondjam –- nem ugyanaz.
 
AA: Hatalomban levő miniszterelnökkel köztévében interjút készíteni érdekes egyvelege lehet a nemes feladatnak és a rémálomnak. Neked merre billen a mérleg?
DTK: Feladat. Nála nagyobb hatalmú, európai szinten ismert és elismert emberekkel is készítettem interjúkat Brüsszelben. Noha tény, hogy a miniszterelnök a mai magyar közélet egyik, ha nem a legmegosztóbb figurája, igyekeztem nem túlmisztifikálni az interjút. De azt azért nem mondom, hogy életem legfelszabadultabb, legnyugodtabb negyvenöt percét töltöttem el a Parlament Nándorfehérvár termében kedden.
 

Nem vagyok rendszeres Világgazdaság-olvasó, úgyhogy nem tudom, általában mi lehet a célja a lap vállalatvezetőkkel készített interjúinak, mindenesetre Such György Magyar Rádió-elnökkel sikerült "Mizu?" típusút készíteni. A lehetőségekhez képest legalábbis mindenképp: a nagy port kavart, és rendesen sose átbeszélt Petőfi-arculatváltást például egy "Hogyan áll most az ügy?"-gyel intézte el az anonomitásba burkolózó szerző.

Két másik kérdés meg, ami pont, hogy a Világgazdaság profiljába vágott volna, szóba sem került: se arról nem érdeklődtek, miért volt szükségszerű Londonban rajzoltatni a közmédium új arculatát, sem arról, hogy a csatornáknak készíttetett új, egyenkénti honlapok mellett miért kellett bedönteni a korábbi, viszonylag pörgős hírszájtot (ami csak csúnya volt, de rossz nem), és a Kossuth rádiónak meghagyott egy szem webmagazinos izével együtt is kvázi kivonulni az online hírversenyből.

Ez a rész pedig:

- Mi lesz a Bartók Rádióval? Marad-e szponzor a Magyar Telekom?
- Az MT levélben értesített bennünket arról, hogy nem kívánja meghosszabbítani az MR3-Bartók Rádió szponzori szerződését.

minden idők egyik legérdekesebb véletlenül pont rákérdezése.
 

Amióta a Magyar Hírlap visszarepítette magát 1993-ba, a magyar sajtó betűkből építkező részében nagyjából az a legnagyobb invenció, hogy a Népszabadság karikatúrákkal igyekszik feldobni a Fórum rovat nagyleveleit. Így aztán különösen kedves a szívünknek az Index laikus kérdésekből és közérthető válaszokból építkező, lassan egyéves Szájbarágó sorozata.

Legutóbb az egészségbiztosítási reformtörvény tegnap esti elfogadása után került fel ilyen (bár az pont sima kérdés+válasz fejtegetés az egyedi stílusú, beszélgetős Szájbarágók helyett -- eü-témájú rendes Szájbarágó-példa itt). Mindenesetre felhasználtuk az apropót, hogy egy kicsit megfejtsük az ilyen anyagok logikáját az írásokat jegyző Joób Sándor Index-újságíróval.


ANONIM ANTAGONISTÁK: Honnan és hogyan jött az ötlet? A tippünk az volna, hogy sokat bökögettek oldalba társaságban, hogy ha te erről és erről írsz, magyarázd már el, mert még mindig nem értik.
JOÓB SÁNDOR: Az ötlet onnan jött, hogy bár több mint tíz éve dolgozom a sajtóban, egy csomó gyakran használt kifejezést én magam sem értek. Emiatt el sem olvasom azokat a cikkeket, amelyekben ezek szerepelnek, holott tudom, hogy fontosak lennének.
Sokszor vettem észre, hogy maguk a szakújságírók sem tudnak válaszolni saját témakörükben a legegyszerűbb kérdésekre. A napi gyakorlatban nyakló nélkül használunk fogalmakat, amelyeket mi sem értünk igazán, magyarázónak szánt cikkeinkben pedig azt feltételezzük, hogy az olvasó ismeri a társadalombiztosítás, a nemzeti kockázatközösség, az elégséges szolgáltatás vagy a Benes-dekrétumok fogalmat, de a visszajelzésekből látszik, hogy ez nem így van. A Szájbarágó azon alapul, hogy nem szégyelljük kimondani, hogy nem értjük ezeket a dolgokat.

AA: Lényegében magaddal vitatkozol, direkt úgy, hogy minden hit és tévhit, pro és kontra érv fel tudjon jönni egy téma kapcsán, vagy van egy konkrét karakter (mondjuk: szomszédasszony) a fejedben, akinek türelmesen válaszolgatsz? 
JS: Magammal vitatkozom, persze. Pontosabban próbálom megjeleníteni és szembesíteni az adott témában felmerülő véleményeket, érveket, ellenérveket -- azt gondolom, ez egy újságíró feladata. Fontos, hogy nem a saját véleményem kifejtésére törekszem (mert nem vagyok publicista), de ha valami hülyeség, arról ki kell mondani, hogy hülyeség -- nem akarok tehát birka módra PC lenni. A fejemben nem a szomszédasszony van, mert bizony a  szomszédasszonyok általában igencsak jól informáltak, hiszen egész nap megy náluk a Kossuth rádió. A kérdező szerepe inkább egy apolitikus fiatalé, akinek azért megvan a magához való esze, de nem bújja az újságokat és nem falja a hírműsorokat. Nagyon fontos, hogy ennek a fiatalnak a fejével próbáljak meg mindig gondolkozni (ez nagyon nehéz, de amúgy ez lenne mindannyiunk dolga).


AA: Milyen a fogadtatás, a hagyományos struktúrájú cikkekhez képest? A témákat elnézve kívülről nézve elég sanszos, hogy gyakran kapsz szerecsenmosdatással vádoló emaileket.
JS: A Szájbarágó olvasottsága magas, és nagyon sok kifejezetten hálás és biztató e-mail jön olvasóktól, hogy egy dolgot sikerült végre megérteni. De sokan nem értik ennek az egész műfajnak az iróniáját, és a szövegösszefüggés nélkül belekapaszkodnak mondatokba, holott egy témáról csak az egész elolvasása után lehet képet alkotni. Sokan kikérik e-mailben maguknak, hogy én ne mondjam meg, mit gondoljanak egy témáról (nem akarom megmondani, csak segítséget akarok adni a véleményformáláshoz). Sokan pedig egyszerű propagandának tartják az egészet. Többször fordult elő, hogy ugyanarra a szájbarágóra jöttek fideszes és kormánypárti elfogultsággal vádoló e-mailek -- olyankor tudtam, hogy jól csináltam.
 
AA: Hosszú és összetett témák vannak jól tagoltan tálalva, egyedi hangvétellel, szóval az online körülményekre jól fekszik a műfaj. Te sokáig dolgoztál nyomtatott lapnál is, szerinted ott is előálltál volna ilyesmivel, vagy papíron meghalna a dolog?
JS: A Szájbarágó nem attól tekinthető online műfajnak, hogy tagolt vagy jól olvasható. Újságban legfeljebb a terjedelmi korlát akadályozhatja a megvalósítást. Viszont szeretném igazi online műfajjá fejleszteni ezt, és jobban használni a linkelés lehetőségét, így lehet ugyanis több, mint egy papíron létező öninterjú, és így nyithat kapukat a további tájékozódáshoz.

AA: Amúgy elég közszolgálati a műfaj, sosem sóhajtozol arról, hogy ezt inkább az MTV-nek vagy, a betűknél maradva, a témákban érdekelt minisztériumok honlapjának kellene csinálnia? 
JS: Nem, örülök, hogy én csinálom, és mosolygok, amikor másolni próbálják.

» Index Szájbarágó-gyűjtemény

A Magyar Hírlap külsejét is utolérte a belső átfazonírozása, és nincs új a nap alatt: ahogy a tartalmat, úgy a dizájnt is jórészt a Magyar Nemzet ihlette.

A címlap alapvetően rendben van, pláne magyar viszonylatok között: színes és nem rossz ránézni. Maradt a régi dizájn balhasábja a kis ajánlókkal, ami mellé két vezető anyag intrója fért el egymás alá -- szerencsére képekkel együtt. A Magyar Nemzet-hatás viszont üvölt a klasszicizáló, talpas címbetűkről, a dőltbetűs felcímekről, a vastag, szürke elválasztócsíkokról, és mintha az embléma alá, a fejlécbe begyilkolt impresszummal is találkoztunk volna már valahol. Mindez hasonlóságnak kicsit sok: a nyakunkat rá, hogy nem szorgos másolásról van szó, hanem konkrétan ugyanarról a tervezőről. Szerintünk ez mondjuk belefér.


Gond inkább a beloldalakkal van, ahonnan mindent sikerült eldobni, amit a Szombathy Pál vezette korábbi stáb a Ringier-vel való szakítás után bevezetett: az átgondolt oldalpárokat, az 50 évesnél fiatalabbakat is stimuláló színhasználatot, illetve általában bárminemű innovációt (csak az ötpercesről kétpercesre fogyasztott kisinterjúk maradtak meg). Szembetűnő a képhasználat visszaszorítása is, noha a Magyar Hírlap még mindig az ország egyik legjobb fotósstábjával dolgozik, mostantól valószínűleg hiába. Az összkép tehát odabent elég szürke, fiatal szemmel nézve kimondottan unalmas -- cserébe tény, hogy harmonikus, átgondolt és egyben van.

(Mint ahogy jó pont az is, hogy a korábbi, szintén a poszt-Ringier érában felfedezett kompakt méretet is visszaállították a politikai laphoz jobban illő berliner formátumra. Szombathyékkal az előbbi átvételekor kicsit elszaladt a ló: az előremutatónak talált dizájntrendekkel együtt a bulvárméretet is sikerült importálniuk, pedig az külföldön sem sokaknak jött be. Ahol igen, ott is az olvasótábor és a tömegközlekedés közeli viszonya indokolta, és a műfaj úttörőjének számító brit The Independent rosszabb napjain is legalább 64 oldal, úgyhogy a vastagság ellensúlyozta a kis méret sugallta komolytalanságot. A vékonyka Magyar Hírlapnál viszont nem volt ilyen ellensúly -- de ebből a szempontból az új, nagyobb, de csak 16 oldalas lapot se jó kézbevenni.)

Mostantól tehát ahogy a tartalommal, úgy a dizájnnal is az idősebb és konzervatívabb ízlésű olvasókat célozza a Magyar Hírlap -- és ki tudja, a vidéki mutációk révén akár összességében még be is jöhet a dolog. A reménytelenül a múltba süllyedt és magára hagyott honlappal együtt nézve az új arculatot viszont az is egyértelmű, hogy a fiatal olvasók bevonását nyugodtan el lehet felejteni. És akkor még nem is beszéltünk olyan tartalmi dolgokról, hogy hova lettek a háttéranyagok vagy a kontextusba helyező nagy összeállítások. Ez tényleg egy hírlap -- ha valakinek 2008-ban az kell és pont ilyen irányú, mostantól még boldogabb lehet.

FRISSÍTÉS (január 10.): Haha, és ahogy írtuk, valóban ugyanaz az ember tervezte az új Magyar Hírlapot, mint aki az aktuális Magyar Nemzet dizájnt is. (Megint eltaláltunk valamit -- kezd az az érzésem lenni, hogy nem nekem vannak zseniális megérzéseim a magyar sajtóról, hanem a magyar sajtó végtelenül kiismerhető.) A megerősítés a Kreatív Online-tól jött, az úrról (Molnár István) többet itt.

Különböző pletykák és összefoglalók (főleg a Kreatív helyzetjelentései a lappiacról) időről időre bedobják/megerősítik a Népszabadság vasárnapi kiadásának tervét. Itt az újabb megerősítés, ezúttal a Market!ng&Médiától:

Ma már nem az a kérdés, hogy legyen-e vasárnapi kiadás, hanem az, hogy mikor és miként jelenjen meg a piacon.

-- írják Kovács Tibor vezérigazgatóra hivatkozva.

Pedig így, kívülről nézve elsőre nehezen érthető a The Népszabadság on Sunday terve. Az árusterjesztés Magyarországon vasárnap szinte nem is létezik, és az előfizetők sem biztos, hogy pont attól maradnak előfizetők, hogy vasárnap is kapnak valamit (ha ugyan kapnak -- mostanában ez olykor hétközben is megoldhatatlan feladatot jelent).

Egy átlagos szombaton ráadásul rém kevés hard news történik, és a hirdetési trendek is affelé mutatnak, hogy egy szép papírra nyomott, magazinos, életmódos, színes és lazább valamivel álljanak elő, amelyet kvázi önálló stáb készít, és kevéssé kötődik a napi aktualitásokhoz (fényes papírra, szoft sztorik mellé ugyanis a többség vidámabban rak hirdetést). Ez viszont meg nem az, amit akár a kontinentális, akár angolszász lapokban vasárnapi lapként tartanak számon, inkább egy szombati laphoz fűzendő magazin -- amit ha behúznának a szombatiba, nagyságrendekkel kisebb befektetéssel és fejfájással járna. Ráadásul magazinba vágni amúgy sem jó ómen a Népszabadságnál: a pénteki színes tévéizénél évek óta tart a hányódás, rendszeresen tartalmat, nevet és stábot váltva.

És még ha el is találják, akkor is furcsa volna válasznak egy vasárnapi lap a világban látható általános magazinosodási trendekre (meg arra, hogy a példányszám vidáman zuhan hétközben). Heti egy nagyon magazinos valami vajmi keveset változtat azon a képen, ami a hét másik hat napján megjelenő lapról él az olvasókban. Jó volna hát a Népszabi fejébe látni, mert anélkül nem nagyon értjük, komolyan.

Szerintetek?

Hadd utaljunk vissza gyorsan a tegnapi Index/[origo] lapszemlére, mert mindkét érintett cikk miatt örömteli és tanulságos.

Az Indexesre azért, mert mintha tanultak volna az olajügyeket összegezni szándékozó, egyhetes időközökkel megjelenő és ettől még érdeklődőknek is rém nehezen követhető cikksorozatból, és ezúttal másnap követte a folytatás/lezárás a tegnapi cikket az izraeliek jelenlétéről a magyar lakáspiacon. Ráadásul mintha kicsit lóhalálában jött volna a döntés, és a cikk -- legalábbis a keretes anyagai -- még jelentőseket változtak a nap folyamán. Akárhogy is, ennek sokkal több értelme volt így.

Az [origo] tegnapi cikkének hatására meg nem is találunk szavakat: miközben az összes napilapszerkesztő folyton azzal takarózik, azért nem tárnak fel többé tényt, mert úgysincs sose' következménye (ld. például ezt a példát), 24 órán belül kidobták a MeH-ből azt az államtitkárt, aki felelőssé tehető egy milliókért megrendelt, teljesen értelmetlen tanulmány átvételéért -- ahogy utóbbit tegnap megírta a portál. Szebb nap ám ez a mai, mint gondolnánk.