Az álságos semlegességet nyugodtan félre lehet tenni olyankor, amikor az egyik oldal éppen törvényt hoz arról, hogy részéről befejezte a beszélgetést.

Magyarország tegnap ismét nagy lépést tett előre, hogy még eggyel szabadabb ország legyen: mostantól a közhivatalok önkéntesen dönthetik el, el szeretnének-e számolni a döntésekkel és a pénzzel!

Azzal a pénzzel, ami náluk van, de a miénk. Hogy mire költik, kinél és miért. Elvégre mégis csak kicseszés az állami szervekkel, hogy egyfolytában újságírók meg bloggerek akadékoskodnak, miközben a sok magáncég azt csinál, amit akar. (Ami egyébként a legkevésbé sem igaz.)

Nem kicsit arcbamászó húzás ez abban az országban, ahol a miniszterelnök egy hete nyilvánosan duzzogott a kamerába, miután egy dél-dunántúli boltosnak nem volt kedve megmondani neki, mennyi a napi forgalma, ami aztán tényleg a magánügye akkor is, ha a faluban három bolt jelenti a szabadversenyes kapitalizmust. Hátborzongató két nap alatt végigverni a törvényt a Parlamenten, hogy még a szokásos pár tucat fős tüntetésre és szigorú Facebook kommentekre se legyen ideje senkinek, és mielőtt azt gondolná bárki, hogy biztosan valamelyik alulvértezett komondor-gazdával végeztették el a piszkos melót, a javaslatot beadó Cser-Palkovics András, Dr. előző életében médiával foglalkozó szakpolitikus volt. Egy-két tippje akadhat, hogy tényleg azért kérdeznek-e annyit az újságírók, mert irigykednek a nyolcórás munkaidőre. És ha valóban a közhivatalok leterheltsége miatt aggódna, előlegezzük meg neki a Dr. előtag alapján, hogy azt talán nem rendkívüli eljárásban fejezné ki.

A Főszerkesztők Fóruma „hatalmas visszalépésről” ír, amit „rendkívül aggasztónak” talál. Ez igazán mértéktartó fogalmazás annak tükrében, hogy egy rakás élvonalbeli újságírónak az adatigénylés volt a fő munkája: ők ezentúl abban bízhatnak, hogy gyakran kallódnak hozzájuk adatok véletlen, de ellenőrizhető széláramlatokon vagy bátor forrásokon keresztül – a híresen tökös és önálló magyar közigazgatás mindkettőre számos példát ígér. (A törvény betűje ugyan lényegében azt mondja, hogy adatkérelemkor a hivatalok mérlegelhetnek, még pontosabban azt, hogy visszaélésszerű adatkérelem esetén megtagadhatják az adatszolgáltatást, illetve hogy a pórnépnek nem jár annyi adat, mint amennyit az ellenőrző szerveknek amúgy is összeraknak. Azt a minisztériumi sajtóst viszont nehéz elképzelni, aki azzal akar bevágódni a főnökeinél, hogy az adatszabadság jegyében a lehető legtöbb infót nyomja ki, ha mostantól már legálisan megteheti azt is, hogy rávágja az újságíróra az ajtót és röhög a műbőr túloldaláról, az újságíró pedig mostantól nem szaladhat a bírósághoz.)

A Vastagbőr kínjában azon nevet, hogy a durva adatkorlátozást nehéz lesz majd mindennapos nyugat-európai gyakorlatnak eladni, de ez az összes vicces az egész történetben. A rapid törvénymódosítás akkora port kavart, mint szokott, magyarán a Nagykörúton túlról már nem látszik az egész. Az alkotmányfúráshoz hasonlóan itt is egy elég absztrakt ügyről van szó, amivel első gondolatra remek ötlet lehet a szokásos vérfagyasztó cinizmussal visszaélni: híradó- vagy vidéki napilapszerkesztő legyen a talpán, aki az információszabadság szó felhasználásával ír egy ütős headline-t. (Az RTL például becsülettel megpróbálta tegnap este, de a „Korlátozzák a közérdekű adatok megismerését” cím láttán valószínűleg nem egyenesítették ki az Alföldön a kaszákat. Igaz, az a néhány kocka maradandó, amikor Lázár Jánosnak látszik az arcán, hogy még őt is zavarja, ahogy hazudik.)

De ezúttal mellé is csúszhat a túlontúl magabiztos kormányzati logika, épp amiatt a trafikmutyi miatt, amit jó eséllyel be szerettek volna takarni. Annak nyilván kicsi az esélye, hogy a zsákfalvakban induló spontán tüntetések országos adatszabadsági mozgalommá érnek, de annak már nagyobb, hogy az újságírók indirekt módon megvédik a munkájukat azzal, hogy adatszűkében is a mainstream ingerküszöb fölé tolják az összes eddigi mocsokságot egyetlen kerek sztoriban egyesítő dohányügyet. Azzal együtt is, hogy ez a bármilyenoldali ellenzéki spin doctorok munkájával erősen határos terület, nem volna haszontalan elkezdeni megkeresni azokat a tisztességben megőszült, mozgássérült trafiktulajdonosokat, akik helyett most politikuscsaládok jutnak ajándék megélhetéshez. Az álságos semlegességet nyugodtan félre lehet tenni olyankor, amikor az egyik oldal éppen törvényt hoz arról, hogy részéről befejezte a beszélgetést. Ehhez kell a Blikk meg a kertévék, de nekik még külön jól is állna.

Amikor az ember azt gondolná, hogy Szaniszló Űrkutató Ferenc ex-Táncsics-díja a könyörgő miniszternél és az Echo TV rendkívüli adásában nagyvonalúan lemondó Szaniszlónál ("lelepleztem szeptember 11-et, a Kennedy-gyilkosságot, Diana-gyilkosságot, ez fáj nekik") nem lehet viccesebb, érdemes visszafordítani a tekintetet Balog Zoltán emberminiszterre, tud-e még erre ráemelni... És tud!

A balhéban megfáradt miniszter ugyanis úgy döntött, a jövőben az NMHH Médiatanácsa adja a Táncsics-díjat – azaz az újságírókat és munkahelyeiket hivatalból felügyelő hatóság újságírókat tüntet majd ki az állam nevében. (Az új médiatörvény szerint a Médiatanács "ellenőrzi és biztosítja a sajtószabadság érvényesülését", valamint felügyel és ellenőriz. Az nincs beleírva, hogy hivatalból nagyon figyelik, melyik újságíró a legügyesebb, de hát ez olyan fajta járulékos tudás, amire automatikusan szert tesz mindenki, amikor egy ilyen testületbe beválasztják.)

Bölcs döntés, legalább annyira bölcs, mintha a választási megfigyelők nem csak a tisztaság felett őrködnének, de szubjektív végeredményt is hirdetnének, vagy a bíróságok évről évre kitüntethetnék azokat az állampolgárokat, akik szerintük a legügyesebben nem bűnöznek. Azzal is álságos volna érvelni, hogy a Fidesz-delegáltakkal feltöltött Médiatanács nem a legsokszínűbb testület, hiszen 6 év múlva lejárnak a 9 éves kinevezések és jöhetnek mások. Gratulálok a kreatív megoldáshoz, arra tényleg igazán nem számítottam, hogy még ez is benne van a pakliban!

Az etnikai és vallási témák feldolgozásának kihívásairól szól a Goethe Intézet a Független Médiaközponttal és a Főszerkesztők Fórumával közös műhelydélutánja csütörtökön 3-tól. Az első blokkban magyar, osztrák és német újságírók, kutatók, jogvédők és a szabályozói oldal képviselői panelbeszélgetnek két felvonásban (15:30-17:30), majd 18:00 órától a magyar választásokra előre tekintve kerekasztaloznak a TV2, az [origo] és a Médiatanács képviselői, illetve a külföldi vendégek.

Olyan megszólaló, aki a témában kifejezetten kalandos álláspontot képviselne, nem látszik, de nem tűnik érdektelennek, mit regisztrál az NMHH Műsorelemző Osztálya, és remélhetőleg egyébként is a létező problémák értelmes megtárgyalásának mikéntje lesz a téma, hiszen a bigott polkorrektségről nehéz három órát beszélgetni. A foglalkozáson bemutatják a londoni Media Diversity Institute irányította kutatás eredményeit is: a tanulmány a délután témáinak feldolgozását vizsgálta, többek között Magyarországon.

A részletes program itt olvasható, tegnapig illett volna regisztrálni, de aki délelőtt odaszól a Médiaközpontba az (1) 317-5448-ra, valószínűleg még nem kergetik el.

Amit nézz meg, ha kimaradt:

• Erős a gyanúnk, hogy az ország megmaradt pr-szakirányos komm-hallgatóit azzal ijesztgetik, hogy ha nem figyelnek oda órán, nem olvasnak újságot és networkölni sem tanulnak meg normálisan, az MTVA sajtóosztályán fogják végezni. A közmédia kommunikátorai egész héten egyenletesen erős teljesítményt nyújtottak: előbb képesek voltak hétvégén megszövegezni egy vádaskodó, de minden megfogalmazott állítást látványosan megkerülő közleményt D. Tóth Kriszta, a DTK-show felmondott műsorvezetőjének kiszivárgott búcsúlevele kapcsán, majd a sajtóosztály vezetője maga adta nevét ahhoz a közleményhez, ami arról szól, hogy a műsorvezetőnőről elnevezett talkshow jövője szempontjából teljesen mellékes, hogy lelépett a műsorvezető.
  
  DTK egyébként többek között azt nehezményezte, hogy a stábja nagyrésze eltűnt, ahogy a hírek szerint azt is, hogy a beszariságra mint hajtóanyagra átállt közmédia-konglomerátum megtiltotta például azt, hogy az öltözőben melegítő Majka elrappelje az adásban az őt végleg sikeres haknirapperré emelő Belehalokot, mert a szám arról szól, hogy itt élni szomorú.
  
  
• A Cinken olvastuk, hogy a Nemzeti Sport teljes oldalpáron akadt ki azon, hogy a FIFA Magyarországgal (és egyébként Bulgáriával) statuál példát azért, amiért egy rakás honszurkoló saját csapata éltetése helyett antiszemita rigmusokkal üdvözölte a túloldalt a barátságos magyar-izraelin. Emiatt ugye zárt kapuk mögött játsszák a magyar-román vb-selejtezőt, a felháborodt olvasóközönséget kiszolgálni igyekvő sportlap pedig már alcímében azzal érvel, hogy máshol is tahók a szurkolók, az összeállítás csúcspontján pedig arról elmélkedik, hogy a döntőbizottság bermudai tagjának lehet-e bármi köze a focihoz, vagy a madagaszkári delegált jogi diplomája komolyan vehető-e.
  
  
• A hazai gazdasági újságírás csúcsdíjának számító, péntek este átadott Gőbölyös Soma díjjal jövő héten részletesen foglalkozunk, ahogy az régi szokásunk.
  
  

Bayer Zsoltot ehelyütt talán hagyjuk.

Azt terveztem, reggel megkérdezem az MTVA-t, hogyan fest az ő olvasatukban az Esterházy Péter ajánlóját megkurtító történet, hiszen egyrészt még csak egy verziót hallottunk, másrészt a hasonló alkalmakkor, amikor mondjuk véletlenül rossz felét mutatják az Andrássy útnak és így nem kerül rá az ellenzéki tüntetés, nem szoktak megszólalni, de hátha csak azon múlik, hogy őket sose kérdezi senki. Ezúttal viszont elébe siettek a dolognak egy közleménnyel, amelyben sebészi pontossággal szúrják tökön magukat:

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap csütörtök esti közleménye szerint az MTVA vezérigazgatója gyors vizsgálatot rendelt el az ügyben. A cenzúra vádját határozattan visszautasítják, ezzel együtt „a műsor szerkesztőjének döntését - tekintettel Esterházy Péter író személyére, munkásságára - hibás műsorszerkesztési döntésnek” tekintik, és az írótól ezúton is elnézést kérnek – fogalmaznak.

A freudi tollbamondás olyan szépen működött, hogy nem kell rosszhiszeműen jobbról balra forgatni a mondatokat: "tekintettel az író személyére, hibás döntés volt kivágni a nemzetis részt", mondják. Tehát nem arról van szó, hogy általában nem szabad kidobálni az érzékeny részeket az interjúalanyok mondandójából, vagy hogy eleve nem kéne egy közrádióban érzékeny kérdésként kezelni azt, ha valaki nem ugyanazért a színházigazgatóért lelkesedik, mint a kormánypárt (ha már egyszer óvatlanul megkérték, hogy ajánljon kulturális tartalmakat), hanem hogy az író úrral azért ilyet mégsem, mert az író úrnak Kossuth-díja van és nagyon hangos.

Nem kétséges persze, hogy Esterházy – aki egy exrádiós komment a mai teljes ÉS-cikk szerint kikötötte: az ajánlója csak az érintett résszel együtt kerülhet adásba – nem naiv, hanem direkt kóstolgatta a rádiót, de ettől még igazán béna dolog egy ilyen szirénázó banánhéjon elcsúszni. Ha kizárjuk azt, hogy van egy belső pontverseny, ahol a híres írók cenzúrázása kettőt ér (a noname diákok kioktatása meg mondjuk max hármasával egyet), akkor ezúttal a sima megélhetési gyávaságnál erősebb szerkesztői reflexre volt szükség odabent.

Épp egy blogon alighanem nem kell túlragozni, hogyan járt el az idő a XX. század klasszikus „elmagyarázzuk, mi volt ez pontosan és mondunk még néhány érdekeset hozzá” hírmagazinjai felett. A legtöbben, akik december elején hallották a hírt, hogy az év végén az utolsó print Newsweek érkezik, valószínűleg inkább azért vonták fel a szemöldöküket, mert azt hitték, hogy ez már valamikor korábban megtörtént.

A decemberi kommentárok szerint az ősrivális Time-ot sem az olajcégek megmaradt greenwashing hirdetései tartják víz felett, hanem az, hogy egy AOL Time Warner nevű vállalat a kiadója, ami még egy csomó érdekes dologgal keres egy csomó pénzt, és valamiért nem zavarja, ha kedves öreg bácsik ennek egy részéből múzeumot üzemeltetnek.

Utolsó szám: Mad Men printben
Európából és évtizedekkel későbbről nézve eleve nehéz átélni, mit jelentett az egykori hőskor, de aki bevásárol az utolsó lapszámba, felzárkózhat, mert lényegében a Mad Ment kapja médiára lefordítva. Az egykori manhattani székház a címlapon eleve önmagában akkora, hogy az összes magyarországi kiadó beférne (de tényleg mind, az Új Emberrel és a Kisalfölddel!). Az utolsó szám ráadásul meglepően sikeresen hívja elő és öltözteti önmagukat olvastató történetekbe ezt a korszakot – ha a világgal is ezt csinálták volna hetente, lehet, hogy gyakrabban találkozunk.

A 9/11 körüli számok sztorija például nem csak egy sima visszaemlékezés, de egyben annak a korrekt beismerése is, hogy a kábeltévék és a feltörő net miatt már akkor szépen kifejlett krízis közben mennyire kellett még egy méltóságteljes utolsó tánc. Értelemszerűen érdekes a Lewinsky-ügy belső története: a Newsweek nem jött ki a náluk landolt sztorival, majd miután a Drudge Report lelőtte a hírt és ujjal kezdett mutogatni rájuk, atomfegyver kategóriájú lapszámmal álltak elő, amely már akkor is legalább annyira szólt magáról a cikk születéséről/nem születéséről, mint annak tartalmáról.

De főleg a két korábbra nyúló visszatekintés, a Time-Newsweek párharcról szóló kettős interjú és a tényleg mad menes szerkesztőségi sztorizgatások erősek: a hotelok bárjából visszafutva kezelt JFK-gyilkosság, a költségszámlákra írt 300 nepáli serpa, az egész business classos-lakosztályos-nőket tökéletes természetességgel kirekesztő, nem tegnap eltűnt világ.

Hogy mire kell egy akárhány oldalas hetilapnak 500-nál több szerkesztőségi munkatárs, arra részben magyarázat az utóbbi közösségi visszaemlékezés vágatlan online verziója: a gépíró és az olvasó közé állított szerkesztő nem volt egy teljesen hülye találmány. Ahogy a lapon is látszik, hogy már rég nem ugyanarról a dologról volt szó, mint egykor: minden második cikkben elmagyarázza például egy kedves zárójel, hogy a Brand X a Time belső newsweekes szerkesztőségi beceneve volt, pedig hát a francba, 920 forintot fizettem egy lapért, amiben egyáltalán nincsenek mellek és elmentem érte egy távolabbi boltig, valószínűleg fejben tudok tartani ekkora dolgokat egyik cikkről a másikra. És bruttó 72 oldal az egész lap, nettóban talán a fele, egy óra alatt kiolvastam a javát – értem, hogy épp rohanó világunk pusztította el az ilyen Newsweek-szerű vívmányokat, de pont az utolsó számba akkor már csak elfért volna még két anyag.

Halálugrás, nagy mosoly
A főszerkesztő, Tina Brown beköszönőjét leszámítva (amelyben egy kicsit pereg a „minden rendben, csak átállunk elektromosra” pózról a festék) egyébként meglepően sikeres az a tudatos vagy spontán erőfeszítés, hogy ne a halotti koszorú rosszkedvű piszkálásáról és ne is az egykori főkolomposok szoborcsoportjának megépítéséről legyen szó. Így csak attól lesz zavaró az utóíz, hogy az aláírások után nem csak az olvasható, hogy mikor kezdtek a szerzők a lapnak dolgozni, de az is, hogy mikor hagyták abba – legjobb esetben is 2010-ben, amikor a Washington Post Company eladta a lapot a Daily Beastnek, és aki tehette, hagyta, hogy kivásárolják és leépítsék.

Ettől még akár pusztán technológiai vagy médiapiaci szempontból is érdekes lehetne, hogy mihez kezd a maradék stáb: a lapban februári debütálást ígérnek a Newsweek Global nevű digitális hetilapnak. (A gondtalannak szánt mosollyal bejelentett kisbaba valódi jelentése: bezúztuk a külön hazai és nemzetközi verziót, Amerika és a többiek innentől egyet kapnak. Egyébként lényegében eddig is így volt, vagy nagyon felülbecsülték, hogy Európát mennyire érdeklik az Abraham Lincoln szellemi örökségében rejlő ellentmondások.) Viszont internet-edzett vezérkar ide vagy oda, a tabletverzió eddig nem volt az a platformot bátran belakó innovatív világítótorony, és a jelek – például a tény, hogy a dologból semmi reklámozható preview nem lett kész erre a számra, mégis bevállalták a leállást és egy rakás szomorú nyomtatott előfizető elvesztését – arra mutatnak, hogy ez nem februárban fog megváltozni.

Azt sem tudni, a kiadó most miben bízik: valószínűleg a név erejében és abban, hogy léteznék még behunyt szemmel költő, őrült hirdetők. Az ormótlan példányszámok (=szürreális remittenda) miatt évi 42 millió dollárba került pusztán a nyomtatás, és az eddigi maradék hirdetőket bevonzó, elkeseredetten kiterjedt – a szolnoki vasútállomás nekem mindig is túlzásnak tűnt – globális terjesztésről akkor még nem beszéltünk. Összegre ez nagyjából ki is adta a veszteséget, de azt, hogy még a Daily Beast is sejti, hogy ennél kicsit körülményesebb lesz a matek, jól mutatja, hogy az utolsó kiadás híre együtt érkezett egy újabb elbocsátási hulláméval. Hogy ki maradt, és ők mihez kezdenek a képernyőn, az kiderül élesben, alighanem van pár szúrósabb levegőjű székház a világon, ahonnan kíváncsian figyelik majd ezt a nekifutást.

Fareed Zakariát, a korábbi nemzetközi főszerkesztőt meg végülis már két éve átvette a Time.

--
A regionális franchise verziók egyébként maradnak, így például az egyetlen európai, a lengyel Newsweek is – amelynek a tartalomjegyzék alapján már évek óta csak nevében volt köze az anyukához.

Ahogy ígértük, hétvégére előhoztuk az olvasnivalókat is a múlt heti Soma-díjátadó kapcsán. A pénteki videóban is szóba került az egyik nyertes, Pethő András (origo) amerikai politikával foglalkozó hobbi-mikroblogja, a Potust itt lehet olvasni.

A másik nyertes, Dénes Zoltán (Magyar Nemzet) meg önzetlen módon saját oldalra gyűjtögeti az izgalmasabb ügyeket feldolgozó cikkeit, amiből az derül ki, hogy a mezőgazdasági újságírás egy lényegesen izgalmasabb dolog, mint ahogy azt a szókapcsolat sejtetné – ha a díjból magából még nem derült volna ki.

A díjátadón elhangzott az is, kik voltak még közel a díjhoz vagy rajta a shortlisten:

• Wirth Zsuzsanna (origo) cikksorozata a Kanadában menedékjogot kérő magyar cigányokról "egészen kitűnő, klasszikus nyomozó újságírás" a zsűri szerint, díjat azért nem kapott, mert eleve a díjat hosztoló alapítvány támogatásával készült
• Spirk József (Index) írásai a gáz-nagykereskedő Emfeszről és az offshore cégekbe lapátolt milliárdokról "ugyancsak nagyszerűek" Lőke Andrásék szerint, itt van egy kései, amiből lehet követni a linkeket visszafelé. Spirk viszont elkövette azt a hibát, hogy elmúlt 37 éves, ami kizáró oknak számít a díjnál
• aztán shortlistre kerültek Erdélyi Péter (Blikk) írásai a politikusok szabálytalan költségtérítéseiről, például ez
• Fabók Bálint (origo) cikkei Pintér Sándor volt cégéről, az állami megbízásokat besöprő Civil Biztonsági Szolgálatról
• P. Horváth Csaba (mindennapi.hu) a Balatoni Hajózási Zrt. mutyizós telekeladásáról szóló írása
• valamint Rényi Pál Dániel (Magyar Narancs) Habony Árpád-portréja

Ha január, akkor tuti posztolunk, és most sem hagytuk ki a Gőbölyös Soma-díjátadót. A 2011-es díjat megosztva ítélték oda két pályázónak, ahogy az elmúlt években az már hagyománnyá fajult: az origós Pethő András így már másodszor zsebelhette be az elismerést, ezúttal a Margit híd felújítójaként is ismerős Közgép Zrt. felemelkedéséről szóló cikksorozattal.

A "félelem és pénztelenség" éveként leírt 2011 másik díja a magyar nemzetes Dénes Zoltánnak jutott az adonyi magtárházra felvett és soha vissza nem fizetett 13 milliárdos kölcsön ügyének feldolgozásáért – ha eddig nem, ezzel bekerült egy nemzetes név is a díszes magyar nyomozóújságíró-panteonba, hiszen a sukorói King's City balhé kipiszkálójaként már amúgy is volt egy erős kreditje.

Mindkettejükkel beszélgettünk az átadó után, a díjhalmozó Pethő Andrással arról, hogyan kell jól díjat nyerni, Dénes Zoltánnal pedig arról, hogyan lett műszerészből egy kocsma érintésével újságíró. A lenti videón ez és némi hangulatjelentés található az átadóról, vasárnap pedig linkelünk egy rakás olvasnivalót hétvégére a nyertesektől és a shortlistesektől!

A 9/11 évforduló meg a magyar portálpiac élbolyának érdekes repedezése és mocorgása remek apropó, hogy adjunk némi olvasnivalót az utolsó nyári vasárnap estére.

• 9/11. Magyar híroldalakat mindenki meg tud nyitni egyedül, úgyhogy csak arra hívnánk fel a figyelmet, hogy újabban a hvg.hu-t is van miért megnyitni. A külföldiek alapvetően a kötelezőt hozzák, sok visszatekintés, meg elemzés, hogy akkor most ki hol tart. Ha csak egyre szán időt az ember, nem túl meglepő módon érdemes a New York Times The Reckoning című mamutösszeállítását választani.
  
  Külön érdekes a frissen leköszönt főszerkesztő, Bill Keller hosszadalmas A Hard Look At Why I Wanted War című, elég őszinte publija, ami újságíró-véleményformáló szemszögből nézi a mindenkit héjává változtató 9/11 tanulságait. (Keller akkoriban vezércikkíró volt, aztán kisvártatva főszerkesztő lett, abból a pozícióból pedig nem beszélhetett arról, hogy milyen tanulságok körvonalazódtak a fejében.)
  
  Újságírószempontból ajánlható még John Nicolson visszaemlékezése a Guardianből: Nicolson a BBC News 24 műsorvezetője volt aznap és fogyott néhány kilót. (Újszülöttek olvassák mellé Katona Éva akkori médiakutatós cikkét arról, a magyar szerkesztőségekben hogy nézett ki ugyanez.)
   
• HVG.hu. Interjúval üdvözli az eMaSa az ex-hírszerzős Gavra Gábort a hvg.hu élén (meg csapatát és az egyéb friss érkezőket a szerkesztőségi székek felén). Top3-ba törés, erős politikai profil és sok vélemény, valamint előítéleteinkhez képest némiképp meglepő állítások arról, hogy a HVG printnél milyen felvilágosult módon viselkedik mindenki így, 2011-ben. Itt az interjú.
   
• UP. A Heti Válasz is beállt azok sorába, akik az Index körüli habverésben ellőtték az "indexre téve" szópoént, de meg lehet bocsátani nekik, mert legalább feltették a fel nem tett kérdéseket Uj Péternek. Első kézből is hozzá lehet olvasgatni a tumblren.

A médiatanács egyik legújabb közleményében síkra száll az írott sajtó függetlensége mellett – látszólag, mert valójában csak bebetonozza a helyi sajtó hatalomnak való kiszolgáltatottságát. VENDÉGPOSZT | Tófalvy Tamás az eMasa.hu szerkesztője

„A kiegyensúlyozott objektív tájékoztatás követelménye kizárólag a televíziók, a rádiók hír- és közéleti műsoraira vonatkozik, ezért azt a médiatanács egyetlen sajtótermék esetében sem vizsgálhatja sem most sem a jövőben” – írja a médiatanács pénteki közleménye, egy ellenzéki politikus kijelentésére reagálva, mely szerint egyes fideszes önkormányzatok propagandalapként használják a budapesti kerületi lapokat.
Első olvasatra úgy tűnhet, a médiatanács, okulva az elmúlt hónapok botrányaiból, egyszerűen csak kommunikálja a törvény immár enyhített verziójának egy passzusát, nehogy felmerülhessen akár a gyanú is, hogy a hatóság nem támogatja a hazai sajtószabadságot. Az üzenet tartalma azonban éppen az ellenkező irányba mutat: a médiatanács gyakorlatilag azt tette most nyilvánvalóvá, hogy ahogy a rendszerváltás óta egyik kormány sem, úgy ez a kurzus sem kíván változtatni a helyi sajtó – helyi, kistelepülési, kerületi lapok – egyre romló állapotán, a politikának való kiszolgáltatottságán.

A helyi sajtó: közmédia
Annak megértéséhez, hogy miért is arcpirító a nyilatkozat, elég a magyarországi helyi sajtó helyzetének mindössze két fő jellemzőjét ismerni. Az egyik: a helyi sajtó jelentős része gyakorlatilag az éppen uralkodó polgármesterek és pártok kezében van, tehát ahogy változik a hatalom, úgy változnak a helyi lapok szerkesztőségei és a lapok tartalma, szimpátiája úgy billen el az egyik vagy éppen másik párt érdekeinek kiszolgálása felé. A másik: a lapokat nem az éppen uralkodó pártok, polgármesterek vagy azok szavazói, hanem az összes polgár tartja el, saját adóforintjából. Tehát abban a pillanatban, ahogy egy helyi lap kicsit is elfogult, már nem tölti be közfeladatát, mert nem minden polgárhoz szól, hanem csak azok egy részéhez, ráadásul az éppen uralkodó párt propagandájának eszközeként befolyásolni próbálva a többieket.
A helyi lapok tehát – mint ahogy azt a médiatanács is nagyon jól tudja – nem keverhetőek össze a magánpénzből, tetszőleges közönségnek, tetszőleges szövegezéssel készülő lapokkal (így például a megyei napilapokkal sem), azzal a független sajtóval, melynek tartalmába valóban nem illik beleszólnia egyetlen, magára valamit is adó államnak sem. Mert a helyi sajtó nem magánvállalkozás. A helyi média: közmédia. Mindenkinek kellene készülnie mindenki pénzéből, és az államnak kötelessége volna közbelépnie minden olyan esetben, amikor ez nem így történik. Az egzisztenciálisan sokszor teljesen kiszolgáltatott, sarokba szorított és megzsarolt helyi sajtómunkásokkal szolidaritást kell vállalnunk; a zsaroló politikusok és a helyzetet tudatosan konzerváló hatalom bűnére viszont nincs mentség.

70:30
Ahogy a Médiatanács hamis válaszára sem, ami egy olyan médiatörvényre épül, mely – az előzőhöz hasonlóan – szintén még csak meg sem kísérel kiutat keresni ebből az immár húsz éves, tarthatatlan állapotból. A hatósági reakció tragikomikuma pedig a kizárólag fideszes önkormányzati lapokat említő szocialista politikus szemellenzős álszentségével válik teljessé: szépen jelezve, hogy az országot legjobban megnyomorító paktumokhoz – mint például az autópályapénz és kampányfinanszírozás címen ellopott milliárdok – hasonlóan a helyi média kiszolgáltatottságát is a mindenkori kormány és az ellenzék cinikus, rövidlátó egyezménye betonozza be, ki tudja még mennyi időre.
Illetve, ha a Médiatanács valóban komolyan gondolta ezt a választ, és nem tervez változtatni a hozzáállásán, akkor kilenc évre egészen biztosan.

(A videót Egyed Péter és Egyed László készítették.)

Hogy mi a baj a médiatörvénnyel? vol. 219

VENDÉGPOSZT | Tófalvy Tamás újságíró, egyetemi oktató írása 2010. július 23-ának forró délutánján, amikor az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága éppen a „Médiaalkotmány” derült égből való benyújtása előtt teljes mértékben elmaradt –  rendszerint sok-sok hónapot igénylő – szakmai-társadalmi egyeztetést igyekezett rendkívül ízléstelen módon egy utólagos pár órás bizottsági kirakat-meghallgatással  elmismásolni, egy különös dolog történt. Bár csak pár pillanatig tartott, mégis kivételesen jelentésteli betekintést adott az erőfölényből tárgyaló kormányzat sajátos logikájának mélységeibe.

L. Simon László, a bizottság elnöke, miután órákon keresztül hallgatta a jogvédők és a szakmai szervezetek tételes és maró bírálatait, és elérkezettnek látta az időt egy kis összegzésre, derűsen körbenézve a jelenlevőkön hangot adott abbéli megelégedésének, hogy senki nem látja úgy, hogy komoly baj volna a tervezettel. Tehát igazából a jelenlévők konszenzuális felfogásában a médiaalkotmány alapvetően oké.

Ebben a szent pillanatban szinte mindenki egy picit előredőlt a székében, kiguvadt szemmel és leesett állal meredve az elnökre. Az önkritikusabbak vagy bizonytalanabbak még odáig is elmentek, hogy azt higgyék, nem jól hallanak; a kevésbé szerencsések pedig, akik nem tudtak hirtelen egy hasonló lélektani biztosítékot kicsapni, egyszerűen nem hitték el, hogy létezik ekkora pofátlanság.

Nincs is, nem úgy van, ne legyen
Az alternatív valóságoknak az emberekre való erőltetése persze egyáltalán nem új gyakorlat az igazságbeszéd-paradigmától egészen a „nem lesz nyugdíjcsökkentés” és egyéb klasszikus hazugság-költeményeket a világnak adó, cinikus magyar politikai életben, de most – hála a médiatörvény hazai és nemzetközi bírálatainak –, új divat  kelt szárnyra a hatalomközeli elmékben. Tudniillik, hogy a bírálatok voltaképpen „A”, nincsenek is, illetve „B”, a bírálók eleve felületesek, vagy nem mondják meg, mi a bajuk pontosan a javaslattal, tehát nem is lehet őket komolyan venni, és így vitatkozni sem velük.
 
Természetesen a sima, buta tagadás a lehető legegyszerűbb kommunikációs stratégia, és mint a hasonló esetekben, most is Szijjártó Péternek jutott a megtisztelő feladat, hogy továbbítsa az iszonyatosan kellemetlen hazugságot a lakosság felé, miszerint a német külügy valójában nem tett bíráló megjegyzéseket a médiatörvényre. Az ilyen és ehhez hasonló sima és buta stratégiákat olcsó és gazdaságos előállítani, de sajnálatos hátulütőjük, hogy a szokásosnál nagyobb rizikófaktort hordoznak magukban. A köznyelvvel szólva, hamar kiderülhet az ún. igazság. Így történt az említett esetben is: a német külügy egy gyors telefonnal tisztázta a helyzetet, és azért cserébe, hogy a magyar diplomácia képviselői úgy látszik már biológiailag nem képesek rá, a magyar újságolvasók égtek helyettük.

Az adófizetők pénzét azonban nem csak ilyen kis buta hazugságok generálására lehet költeni. Lehet gyártani olyan, sokkal összetettebb alternatív valóságokat is, amelyeknek a szétpukkasztásához már legalább két kattintásra vagy éppen lapozásra van szükség. A „B” verzió egyik sarokpontját L. Simon László fogalmazta meg a Duna Tv-nek nyilatkozva. Szerinte „a médiatörvényt ért támadások nagy része alaptalan és méltatlan, ráadásul olyanok támadják, akik el sem olvasták a törvényt és a kákán is csomót keresnek.” Különösen vérlázító mondat ez annak a szájából, aki nagyon jól kell hogy tudja, hogy régóta olvashatóak többek között a Társaság a Szabadságjogokért rendkívül alapos, tételes elemzései és bírálatai és az egyes változatokról, nem beszélve az EBESZ által felkért Európa-hírű médiaszakértő, Karel Jakubowicz több mint ötven oldalas – szintén elmarasztaló – elemzéséről, és még lehetne folytatni a sort az azóta elkészült újabb és újabb részletes kritikákkal, mint például Bayer Judit médiajogászé.

Önkéntes vakság
Ha a hatalom politikusai kifogynak az ötletekből, úgy tűnik, szívesen kisegítik őket a hatalommal és egyben a sajtószabadság korlátozásával szimpatizáló médiamunkások, akik örömmel szállítják a „B” verzió újabb változatait. A legújabb ilyen szerint a nemzetközi bírálatok nem mondják meg, hogy a médiatörvény mely pontjaival van a probléma, tehát igazából nem világos, mi is a gond a törvénnyel. Ahogy Dévényi István, a Heti Válasz újságírója fogalmaz: „Az Európán átívelő hiszti közepette ugyanis még senki se árulta el, hogy konkrétan a médiatörvény mely pontjaival van baj, és mi.”

Túl azon a sokkon, hogy pont egy újságíró vállalja magára ezt a feladatot, hasonlóan zavarban érzi magát az olvasó, mint amikor L. Simon bizottsági összegzését hallgatta a fülledt bizottsági teremben, azzal a különbséggel, hogy most annak próbál adni egy sanszot, hogy hátha nem jól olvasta el a szöveget.

Csak találomra bele-belekapva a nemzetközi kritikákba, a már több százra rúgó kritika-hegyből kiemelve pár pontot: a Deutschlandfunk konkrétan említette a magas pénzbüntetéseket és a médiatanács önkényének helyet adó tág értelmezési lehetőségeket, és azt, hogy a tanácsot magát Orbán Viktor hívei irányítják, az EBESZ sokadik bírálata halálos pontossággal kimondja, hogy az összes médiatartalom-típus – az elektronikus, print és online médiát – egy mérce alapján való szabályozása szembemegy minden EBESZ-standarddal, továbbá a törvény  szokatlanul nagy hatókört ad a nemrég létrehozott médiahatóságnak és médiatanácsnak, melyeket kizárólag a kormánypárt által támogatott tagok irányítanak, kiegészítve a regisztrációs kötelezettség és a például a kiegyensúlyozott tájékoztatás elmaradásakor kiszabható magas bírságok bírálatával és a közszolgálati média függetlensége feletti aggódással.

Vagy nézzük az El Paíst, mely szerint nem helyes, hogy a törvény széles ellenőrzési lehetőséget ad a kormánynak a tájékoztatási eszközök fölött, és nagy büntetéseket állapít meg arra az estre, ha a tartalmuk ellentétben van a közérdekkel. Vagy a Die Weltet, melyben azt írják, hogy az NMHH átfogó antidemokratikus hatáskörrel rendelkezik, és a cenzúrától dokumentumok elkobzásán át a kényelmetlen médiumok anyagi csődjéig kiterjed mindenre. Mi kell még, milyen konkrétumok, milyen pontok hiányoznak? 

A helyzet, ami így előállt, többszörösen is tébolyult, ismét. Ha azt gondoljuk, hogy mindezek az alternatív valóságok a hatalom cinikus elméjének tudatos termékei, abba a helyzetbe kerültünk, hogy olyanokkal szemben kívánunk a valósággal érvelni, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne vegyenek tudomást a számukra kellemetlen valóság tényállásairól. Ami eleve egy meglehetősen kényelmetlen helyzet.

De még kényelmetlenebb lesz akkor, ha egy másik lehetőséget is számba vesszük, annak a bizonyos jóindulatú értelmezésnek az esélyét. Ami szerint mindezen hazugságok nem rosszindulatból, hatalomvágyból, hanem egyszerűen abból erednek, hogy sem a hatalom, sem az ahhoz közel állók szellemi muníciója nem elég az újságban olvasható hírek, vagy a hallott mondatok kognitív feldolgozásához, tehát a jövőben azok szeretnék irányítani és megszabni a szövegek előállításának és értelmezésének hogyanját és mikéntjét, akik egyszerűen nem tudnak olvasni. Tessék választani.

Jövő ilyenkor együtt fogjuk nézni, hogy hová lett a magyar sajtó nem pártokhoz bekötött része.

Szerencsére amióta felgyorsultak az események a közmédia és a médiatörvény körül, a média is felébredt, és már nem hozzánk hasonló törpeblogokon csöpögnek ki az infók vagy harsognak a vélemények. Úgyhogy mi nem is a demokratikus siratókórushoz jöttünk csatlakozni – jól állna egy ilyen okoskodásra hajlamos blognak, de vannak már elegen.

Azt azért gyorsan leszögezzük, hogy igen, az új médiatörvény vállalhatatlan. (Indokolatlanul ijesztő dolgokra lehetőséget adó gumiparagrafusok, pénzbírságok egy egypárti Médiatanács kezében.) Mi nem gondoljuk, hogy a Fidesz arra a mindennapos, nyílt bosszúra készül, amitől a rutinos, illetve az ijesztően gyorsan betanuló új chartások most a bunkerekben rettegnek. De már maga a törvény is rövid úton a meghunyászkodás felé tolja majd az eleve kifejezetten beszari magyar szerkesztőségek és tulajdonosaik többségét (vö. öncenzúra), ami önmagában éppen elegendő kár.

Az ő bizalmukat megint csak nem erősíti a törvény gyártása közben demonstrált cinizmus sem. Miután nem is válaszoltak a kritikákra, majd száz módosítót toltak be hozzá az utolsó éjszakán, azt azért mégis nehéz elhinni, hogy a 200 milliós bírságokat tényleg csak arra az elképzelt esetre tartogatják, ha a kuruc.info tévét indítana. Pontosan milyen kényszer miatt kell ilyen tempóban ilyen törvényeket hozni – a gazdasági válság meg az államkassza helyzete?

Időközben a piacon
Történik mindez akkor, amikor – és erről esik jóval kevesebb szó – jó pár szerkesztőségben a fideszes nyomulás nélkül is állandósult a bizonytalanság. A válsággal súlyosbított hosszú távú trendek miatt egy rakás médiacég/lap/portál eladó, ami finoman szólva sem erősíti az újságírók biztonságérzetét.

A Népszabadságtól várhatóan meg fog válni az egyesülő Axel Springer/Ringier, a WAZ állítólag árulja a HVG-t, és szinte biztos, hogy eladná a fél Dunántúlt lefedő vidéki laphálózatát (Pannon Lapok Társasága). A Figyelő hivatalosan is elvihető, a Független Hírügynökségnek új tulaja lesz, az RTL Klub 30 százalékos tulajdonrésze továbbra is kint van a placcon, az Indexről csak nagyon pletykálják.

A fennmaradó szerkesztőségek nem kis része eleve pártbaráti kiadóknál kénytelen dolgozni (Magyar Nemzet és vidéke tsz., Infocenter, Geomédia, Népszava/Stop.hu). A közügyekkel is foglalkozó médiából szép lassan teljesen kivonul a külföldi tőke, ami nem eleve baj, csak kár, hogy a helyére nem a nyilvánosság mellett elkötelezett magyar tőkések jönnek, hanem pártközeli menedzserek, akik sokkal inkább finanszírozók, mint bevételekre hajtó üzletemberek.

Bulvárlapjaink tudatosan és bevallottan tartózkodnak az olvasótábort megosztásával fenyegető politikától, a végére így alig pár reménysugár marad. (Origo?) Épeszű logika szerint maradna a közszolgálat is, de ott tényleg nem lehet másra számítani a jövőben, mint fárasztó, unalmas látszattevékenységre. (Belénessy és a lojalitás a kormányhoz, hadd ne ragozzuk.) Jövő ilyenkor így együtt fogjuk nézni, hogy hová tűnt az ugyan valamerre hajló, de legalább nem bekötött része a magyar sajtónak. Még a Népszabadság is lehet rosszabb, ha a Geomédiában és nem a Ringierben készül.

Ilyenkor szokott jönni, hogy marad a net meg a blogok, ami igaz. De ha a nagykoalíciós botrányokat már eddig is sikerrel hallgatták nagyjából agyon, akkor mi lesz később? Az ellenőrző szerep betöltéséhez tömegelérésre is szükség van.

Volna.
 

Simán bejöttek a múlt éjjeli papírforma-tippek: Medveczky Balázs marad az MTV élén, a kemény jobbos Jónás István (eddig Lánchíd Rádió mb főszerkesztő) érkezik a Magyar Rádióba, Ókovács Szilveszter (eddig Hír TV műsorvezető) elvitte a Duna TV-t, és Belénessy Csaba alelnöki székből elnökibe ülhet az MTI-ben. (Az Index híre.)

Ha másra nem volt jó az elmúlt hetek szoft cirkusza, mint arra, hogy most már végképp mindenki csak legyintsen, akkor is: érdemes még egyszer elolvasni ezt a névsort, mert nem egyszerű.

Emlékeztetőül: a közmédia-vagyonokat már gondosan elvonták egy külön vagyonkezelőbe, így az újdonsült vezérigazgatóknak nem fogja annyi felelősség nyomni a vállát - és persze annyi lehetőség sem lesz, ami esetleg megrészegíthetné őket, hogy autonóm főnököset játsszanak. Ez a kis közjáték viszont még csak a show eleje: Szalai Annamáriáék szorgos fejében olyan tervek főnek, mint a könnyűzenei MR2 elég biztosan sürgős bedöntése, vagy a tévés és rádiós hírszerkesztőségek a Hírszerző által belengetett összevonása az MTI alatt, ezek levezénylését pedig csak most kezdik majd előkészíteni az új kollégák.

Ma posztonként ismét 2 nevet kínáltak fel a kuratóriumnak, és mint reggel írtuk, a párosok másik tagja sem feltétlenül színtiszta kamu volt: Ujhelyi Zoltán MR1-szerkesztőnek legalábbis kinéz egy adófőszerkesztői szék, és innentől fogva az is könnyen elképzelhető, hogy Papp Ferencnek (Duna), Kálomista Gábornak (MTV) és Szabó László Zsoltnak (MTI) is jut majd egy-egy névjegykártya, úgyhogy egy Antagon-olvasó rajongójuk se kezdje túl korán sajnálni őket.

Azt meg csak lábjegyzetben írjuk, hogy ezzel például a Lánchíd Rádiót (ahonnan az előző főszerkesztő, Élő Gábor MTV-hírigazgatni távozott gyorsan a kormányváltás után, utódját meg most a Rádió élére tették) vagy a Hír és Echo TV-t (ahonnan meghatározó arcok már amúgy is csapatostul hurcolkodtak át a közmédiába, már aki nem szóvivő lett) sikerült is jól megroggyantani, de ez tényleg legyen valaki más baja.

A NOL megszerezte a nyolcas listát, amiről holnap kiválasztják a négy közmédiavezért - hihetőnek tűnik, akként is kezeljük. A várakozásoknak megfelelően sok múlt héten jelölt név új kategóriában újrázik, íme a lista, zárójelben az Antagon tippjeivel:

Magyar Televízió: Medveczky Balázs jelenlegi ügyvezető alelnök és Kálomista Gábor filmproducer (X)

Magyar Távirati Iroda: Belénessy Csaba, a Lánchíd Rádió volt főszerkesztője, jelenleg az MTI stratégiai alelnöke és Szabó László Zsolt, az Echo TV vezérigazgatója (1)

Duna Televízió: Ókovács Szilveszter Hír TV-s műsorvezető és Papp Ferenc (1)

Magyar Rádió: Jónás István, a Lánchíd Rádió megbízott főszerkesztője és Ujhelyi Zoltán (1)

Emlékeztetőül: a három fideszesből, három ellenzékiből és két médiatanácsi delegáltból (akiket szintén mind a Fidesz delegált) álló testület csütörtökön immár egyszerű többséggel dönthet.

Mik a ti tippjeitek? És mit tudtok az ismeretlen nevekről?

(Köszi a fülest Dioclesnek)

Frissítés: mint például a Kreatív írja, a Médiatanács délután hivatalosan is átküldte a jelöltek elméletileg titkos névsorát nézegetni a kuratóriumnak, azaz a fenti lista nagyon jó eséllyel tényleg éles forrásból szivárgott ki.

Frissítés 2., 00:37: Ujhelyi Zoltán az MR1 szerkesztője, és a nád az Antagon ablaka alatt azt susogja, abban az esetben futhat be, ha a munkaköri leírás olyan vezérigazgatóról szól, aki nem pazarolja az időt felesleges visszakérdezésekkel, ha esetleg a kinevezők szelíden kérnek valamit. (Egyben megragadtuk az alkalmat, hogy helyesen, rövid U-val írjuk le a nevét, a NOL-nak biztosan telefonon súgtak.)

Mindezek tudatában a Rádió-ügyi tippünket is egy határozottan bizonytalan X-re módosítottuk, bár a Magyar Rádió Gyermekkórusa változatlanul inkább Jónás István nevével gyakorolja a köszöntődalok refrénjeit.

Frissítés 3., 10:53: Ujhelyi egészen pontosan a Hajnal-táj felelős szerkesztője és a G7 gazdasági magazin műsorvezetője, és jó kapcsolatot ápol Jónással, valószínűleg tudnak majd nemzeti együttműködni egymással, így az MR1-Kossuth főszerkesztői székébe várják. Tippünk vissza 1-esre.

(Innen már spekuláció, de ezek alapján a többi helyre jelölt párost is érdekes úgy szemlélni, hogy a nem befutó is befuthat majd: Kálomista például szórakoztató főszerkesztő, Szabó László Zsolt az MTI-be egyesítendő Nagyon Nagy Állami Hírszerkesztőség főnöke lehet, Papp Ferencet pedig szóljon, aki ismeri.)

...legalábbis az ellentétes lövészárkokban rejtőző képszerkesztők között. A hétvégi nagyesszék címadóira egyébként igazán letölthetne valaki egy frissítést így 2010 vége tájt, nem csoda, hogy a cikkekig magukig még nem volt erőnk eljutni.

Úgy tűnik, a kétharmad sem elég arra, hogy álságos iszapbábozás nélkül egyszerűen csak megmondódjon, ki vezetheti tovább a köztévéket, a Magyar Rádiót meg az MTI-t. Szalaiék előtte úgy tűnik, végigjátszanak egy színes műsort az éppen általuk írt törvény koreográfiája mentén.

Tegnap intézményenként 2 nevet lőttek fel a nyolcfős kuratóriumnak, amelyben ugyan az elnökkel együtt vidám kétharmaduk van, akár dönthettek is volna, de nem tették de egyik mögé sem kerítettek kétharmadot. A mutatvány ezért inkább a Fidesz médiapolitikusai körül nyüzsgő lobbiknak és baráti köröknek, meg a nagyközönség maréknyi aggódalmaskodó részének szólhatott. (Frissítés, nov. 14.: Főleg így van ez, ha igaz a hvg.hu fülese, és a három fideszes küldött a biztonság kedvéért eleve tartózkodott, így technikailag lehetetlenné téve, hogy bárkit is megválasszanak a nyolc névből.)

A rend és a vérmesebb jobbosok kedvéért megfuttatták például a 2001-ben az MTV éléről már gazdasági húzások és a csapnivaló műsorok miatt eltanácsolt Szabó László Zsoltot, aki azóta az Echo TV élén bizonyította törhetetlen elkötelezettségét a közszolgálat iránt, de bedobtak egészen szakemberül hangzó (és bevalljuk, általunk sem ismert) szerkesztőségvezetői neveket is a rádió meg az MTI élére, hogy azért érezze mindenki, igazából nem is a Lánchíd Rádiót szeretnék felszorozni néggyel, csak aztán lehet, hogy véletlenül úgy alakul a végén.

Az első jelölési körben tehát kétharmad kellett volna, és bár fél éjjel próbáltuk megérteni a törvényt, ami egy szóval sem mondja, hogy az első kör után nem lehet újra és újra szavazni ugyanazokról a nevekről, új jelölési kör jön, ahol már egyszerű többséggel is rá lehet bólintani Szalai nagyköveteire, ezúttal nyilván sikerülni is fog.

A törvény azt sem tiltja, hogy az első körben már bedobott nevek új leosztásban előkerüljenek, így a mostani színjátékban randomgéppel a rádióba jelölt, de a találgatásokban az MTI-be várt Belénessy Csaba például nyugodtan átülhet a kapitányi irodába a Naphegy téren. (A kuratóriumot elnöklő Balogh László azt mondta az MR1-nek, az ORTT-utód és a jelölteket hivatalosan állító Médiahatóság elnöke eldönteni, ez ér-e.) Elégették viszont a Duna élére várt Kálomista Gábort, akit már most is oda jelöltek, úgyhogy még egyszer nem lehet.

Csütörtökön folytatódik a műsor, és igazán meg nyilván azután kezdődik majd, ha beültek szépen az emberek - a csatorna-dózerolás, hírműsor-összevonás meg a többi érdemi nyalánkság csak ezután kerül terítékre.

Tudjuk, hogy ez az egész tévé- és rádióvezéres találgatás kezd az iPhone-bevezetések körüli kínosan kényszeredett tippelgetésekre emlékeztetni, de úgy áll, Szalai Annamária ma megnevezi a két-két helytartójelöltet az MTI, a Rádió, az MTV és a Duna élére, akikből az új összevont kuratórium akár egyből ki is választhatja a befutókat. (Szorgalmi játék hardcore Antagon-olvasóknak: nevezzenek meg két tagot a kuratóriumból, bármelyiket!, puskázni ér.) A kuratóriumi ülés nem nyitott, de reméljük, a hírek gyorsan terjednek.

Ahogy a félhomályban zajló közmédia-átrendezést követő maroknyi rendes újság, úgy az Antagon sem hallott új neveket az elmúlt hetekben, a rádióban például tényleg még mindig Jónás István és Gazsó L. Ferenc párbajától tartanak, gigászok harca. A magunk részéről örülnénk, ha az eddigiekkel csak a holdudvart nyugtatgatták volna, és most hirtelen perspektivikus meglepetésneveket dobnának be, de nem fogunk meglepődni, ha nem fogunk meglepődni. (Valahogy nehéz elképzelni, hogy Szalai Annamária a Népszaván keresztül manipulálja Csoóri Sándor baráti körét.)

És fenntartjuk az MR2-ről írtakat is - azóta is a "radikális változás" szókapcsolatot hallottuk leggyakrabban a Petőfivel kapcsolatban, és nem azt értették alatta, hogy hírek helyett is zene lesz.

Fel tudta-e tárni a hazai gazdasági sajtó a gazdasági-pénzügyi válság okait? – erre a kérdésre kereste a választ egy kerekasztal-beszélgetés a Közgázon még múlt kedden, a világgazdaságos Kocsi Ilona, az exfigyelős Martin József Péter, a portfolio.hu-s Madár István és a napigazdaságos Korányi G. Tamás részvételével. Sok újat nem tudtunk meg, de amit igen, azt megírtuk.

Először magunknak kellett megérteni, hogy miféle válság lesz ez, adta meg az alaphangot a nagyjából harmincfős közönségnek Martin József Péter, a Figyelő volt főszerkesztője, aki szerint a gazdasági lapok teljesen máshogyan foglalkoztak a témával, mint a politikai lapok. Voltak már azonban előjelei annak, hogy lehetnek gondok – a Figyelő is jött ki olyan címlappal 2007-ben, hogy „Átmeneti csökkenés vagy recesszió?”, de Jaksity György és Soros is figyelmeztetett interjúkban félévekkel-hónapokkal a Lehman Brothers csődje előtt.

Csak úgy ömlöttek a hírek szeptember közepén a Bloombergtől és a Reuterstől, a szerkesztőségben pedig nem minden újságíró tudta pontosan, hogy mi is történik, ezért simán előfordult az, hogy egyik nap teljesen ellenkező híreket adtunk, mint a másikon. Nem véletlen, hogy külső elemzőket kértünk meg: magyarázzák el, mi is történik, mesélte Kocsi Ilona. Madár István, a Portfolio.hu elemzője szerint az sem volt véletlen, hogy a külföldi sajtó élőben tudósított Magyarországról arra figyelve, összeomlik-e az ország.

Madár Istvánnak élete legkeményebb időszaka volt a 2008 ősze és 2009 tavasza közötti pár hónap, volt olyan, hogy napi tizenvalahány órákat dolgoztak a szerkesztőségben. „Az elektronikus média csődött mondott. Nem a gazdasági híradókat hiányolom, a híradószerkesztők azonban nagyon rossz munkát végeztek” – így Madár, aki szerint a tévéhíradók egyszerűen nem tudták követni és visszaadni az eseményeket. Farkas Zoltán szerint ez azért van, mert ma szinte csak az számít hírnek, ami bekerül a kereskedelmi tévék híradóiba. Szerinte egy követhetetlen valami volt a válság, amit csak a szaklapokból lehetett megérteni. „Ha én híradószerkesztő lettem volna, fel kellett volna csak mennem a portfolio.hu-ra és az aznapi három topsztoriból megcsinálni a vezető anyagot” – így Farkas. MJP szerint ez azért van, mert legyen ez bármilyen szomorú, Magyarországon nem lehet sem politikai, sem gazdasági eseményt vezető hírként eladni a kereskedelmi tévékben.

A Napi Gazdaságot főszerkesztő Korányi G. Tamás szerint de: amikor a devizahitelesekről és megmentésükről van szó, vagy arról, hogy az euró 300 forint fölé kúszhat, hirtelen érdekesek lesznek a gazdasági hírek a tévékben. Martin József Péter szerint ez csak azért van, mert rengeteg ember pénztárcáját igencsak közvetlenül érintő információkról van szó: „Elemezésekkel, dossziékkal alátámasztott fősztorit kellett volna csinálni a válságból.” Farkas is egyetértett ezzel, szerinte nagyon sokan vannak, akiknek tönkrement az életük, azt azonban a mai napig nem tudják, hogy miért. Persze aki nagyon akarta, megtudhatta a nyugati mainstream médiumok elemzéseiből és cikkeiből az összefüggéseket – a gond a magyar tömegsajtó köldöknézős provincializmusából fakadt, így Martin.
 

• Megvan a média-vagyonkezelő elnöke, de Szalai Annamária lesz a főnöke: http://bit.ly/dlMKcO Korábban HírTV, Hungexpo és HBO volt.

• A Hetek-újságírókat fenyegető Jobbik-képviselő a Mandinernek: "Az újságírók 98%-a buzi." http://bit.ly/dhRepR (Egy csomó újságíróval találkozhat.)
• Drámai dolgokat is gondolnak a 30-50 közötti magyar újságírók a web(kettő)ről, de nagyjából tudják, hogy van. http://bit.ly/csQMJn (Vigyázat, kismintás felmérés.)
• November 30. a Soma-díj pályázati határideje: http://bit.ly/dfgVxj (Tényfeltárók 37 alatt, egymillióért.)
• Berakja mobil kezdőoldalnak a T-Mobile a mobil Origót: http://bit.ly/9hJhTZ
• A 15-19 közötti fiatalok 2/3-ánál már szinte csak kábeltévé van meg internet, a magazinok mennek le: http://bit.ly/dcrU2u

(Itt twittelünk élőben: twitter.com/antagonblog)

• Hírszerző-infók a fideszes közmédia-tervekről: összeköltözések (szerintük úgy áll, hogy nem az új MTV székházat bedöntős változat, hanem ellenkezője, a "mindenki Óbudára" című kerekedhet felül), részleges összevonások (egy-másfél éven belül tévék és rádiók között is összevont tematikus szerkesztőségek - hír, kult), meg persze sok bizonytalanság. http://bit.ly/dvDW1d
• Ráfekszik a hírekre a hvg.hu, mostantól 15-en gyártanak híreket, napi 300 a kvóta. És mostantól közös az online&print hírstáb. http://bit.ly/bX0J2v
• Előfizet a Dun & Bradstreet nemzetközi cégadatbázisra a Független Médiaközpont, lehet majd használni oknyomozáshoz. Bemutató november 3-án 5-kor, előjelentkezni hétfőig.

Jövő tavasszal egy meghívásos tenderen eladja a Figyelőt a Sanoma Budapest – kürtölte szét a kiadó csütörtökön, miután a Hírszerzőn kiszivárgott a délelőtti belső bejelentés. Nagy meglepetés nincs az ügyben, azt leszámítva, hogy végre meglépték: mindezzel azt ismerik be, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, és nincs is ezzel baj.

Az viszont cseppet sem mindegy, hogy ki veszi meg a leginkább független magyar hetilapot – és nem csak az lesz érdekes, hogy ki fut be végül, de az is, hogy ki nem.

Csak úgy volt
A még a VNU-s múltból megörökölt Figyelő sosem illeszkedett a szórakoztató lapokban erős és profi Sanoma portfóliójába, és ennek megfelelően a topmenedzsmentben sem akadt elkötelezett állandó pártfogója. (Beszédes például, hogy a tender bejelentésével egy időben a lapigazgató Bálint Viktor a távozás mellett döntött.) Ám amíg a legutóbbi évekig kitartó konjunktúrában szinte magától folyt a reklámpénz a presztízslapba, addig azért az senkit sem zavart, hogy van egy patinásnak mondható, véleményformáló ékkő házon belül – a Nők Lapját meg a Fülest amúgy sem a mindenkori kormány hirdette tele.

A válság viszont hamar a felszínre hozta, hogy se ötlete, se motivációja nincs senkinek kezdeni valamit a kora 2000-es üzleti modellnél megrekedt lappal. A példányszám egy bő ezrest esett (a MATESZ-adatok szerint a két évvel ezelőtti 14 ezer helyett a 12 ezres tartományban ingadozik), a belső borítókon pedig időtlen idők óta nem tűnt fel valódi hirdetés, így a lap immár második évében fog kilenc számjegyű veszteséget termelni a Sanomának. Ebben a helyzetben érthető, ha egy üzletember nem a presztízsre szavaz, hanem arra, hogy jobb híján megszabadul a problémás laptól.

Kinek kéne?
Az időzítés már annál kevésbé kézenfekvő. Bár egybevágó értesülések szerint már a lassan minden kicsit is fontos magyar médiával hírbe hozott jobbos Infocenter és az ellenoldali pártpénzügyérnek kedves Geomédia is bejelentkeztek, a Sanoma tavaszra tette a pályázat lefolytatását. Nehéz olyan forgatókönyvet elképzelni, hogy a senkiföldjére szorult szerkesztőség addig is újabb bátor címlapsztorikkal veteti észre magát, miközben az eredményeket ennyi idő alatt nem lehet érdemben kozmetikázni, a veszteség pedig csak halmozódik a finneknél.

Az Antagonhoz eljutott legjóindulatúbb elképzelés szerint nem megszokásból tökölnek, hanem időt nyernek arra, hogy más is feltűnjön a színen. A kiadó ugyan még szűk körben is 10-15 vevőjelöltről beszél, de ennek a harmada is csak hunyorogva reális. Más szakmai befektető nehezen jöhet szóba: az Econet inkább együtt mozog a Geomédiával, mint nem, a WAZ túlságosan elfoglalt azzal, hogy kitalálja, mi az istent kezdjen a HVG-vel, a formálódó Ringier-AS konglomerátumnak pont egy gazdasági hetilap hiányzik a háta közepére az egyesülést vizslató GVH-monopolvizsgálat közepén, az online hátterű kiadóvállalatok meg hülyék lennének fejest ugrani a hanyatló szektorba (bár ha mégis, a CEMP-nél tulajdonképpen el is férne a lap a Napi Gazdaság meg a portfolio.hu mellett).

És noha természetesen semmi sem tiltja, hogy egy eddig távolmaradó nyugati kiadócsoport most vágtasson be a magyar piacra, azért vérmes reményeink nekünk nem lennének a szerkesztőség helyében.

Kivárnak
A Sanoma-vezetés a fenti feltételezés szerint nem tesz mást, mint körön kívülről érkező vevőjelöltre vár: bár balra szívesebben adnák a lapot, az ellenszélben minimum kockázatosnak tarthatják, jobbra meg könnyű volna adni, de nemigen fűlik a foguk hozzá. Ez a gondolatmenet persze azt feltételezi, hogy a Figyelő kellő figyelem esetén önmagában is üzemeltethető nyereségesen.

Hogy így van-e, az csak a gyakorlatban dőlhet majd el, de ez a kísérlet is jobban hangzik, mint elképzelni a lapot a Szabad Föld és a Vasárnapi Hírek között, vagy éppen végignézni, ahogy MFB- és MOL-hirdetésekkel oldódnak meg a pénzügyi problémák, miközben az oligarchák után kaparó cikkek a Csányi Sándor önzetlen filantrópiáját méltató himnuszokra cserélődnek le.

Hogy a meglepetésbefutót sejtető változatnak van-e realitása, és ezzel szoros összefüggésben mit tud megtartani szavából a Sanoma, amely befelé azt ígérte: nem az ár, hanem az alapján döntenek, ki tudja a továbbiakban is garantálni a lap függetlenségét, legkésőbb tavaszig kiderül.

Muszáj szurkolnunk, mert a Figyelő legnagyobb erénye eddig éppen az volt, hogy kívül állt a most vevőjelöltként felsorakozó nagy hazai gazdasági erőtereken, és ha ez veszik, minden elveszik. A hetilap mostanra ugyanis különös módon sikeresen megoldotta, hogy úgy legyen megkerülhetően szürke az összkép, hogy közben Simicska Lajost gyomrozzák a címlapon. És emiatt az is biztos, hogy a szerkesztőség helyében a nettó parázás helyett azon gondolkodnánk: miket lehetne majd villantani az új apuka szárnyai alatt, bárki is legyen az.

De és az interweb?

A Figyelő internetes jelenléte régóta állatorvosi lova annak, ami a hetilappal is történt: csak kétes eredményű bénázásra futotta, miközben a Sanoma a többi fronton magabiztosan odavert a rivális kiadóknak és az online médiapiac élvonaláig menetelt, bizonyítva, hogy nincsenek eredendően beoltva az internet ellen.

A magyar híroldalak második vonalának vége felé felzárkózó FigyelőNet (utóbb csak FN.hu) szervezeti és személyes érdekek miatt mindvégig a hetilaptól elvágva működött: sem a szerkesztőségek, sem a sales nem dolgoztak össze, miközben print és online területen is a többitől markánsan elütő termékről volt szó. A Sanoma szerint az fn.hu most sem része az eladandó csomagnak, ami sajnos mindkét lehetséges magyarázat szerint hülyeség.

Az első szerint tényleg megtartanák maguknak a portált, ami viszont önálló értékek híján a Figyelő márka elköltözése után hamar a harmadik vonalba szürkül majd, hogy aztán elkerülhetetlenül bezárják úgy 2012 elején. A második szerint pedig egyszerű taktikázásról van szó: most fennen hangoztatják, hogy megtartanák az egyébként szintén profilidegen FN-t, hogy ha aztán a vevőjelöltek berakatnák a csomagba, fel tudják srófolni az árat.

Ha az utóbbi volna a terv, akkor is eltaktikázták magukat, a csomagnak ugyanis alapból is része a kihasználatlan figyelo.hu domain, sőt, a figyelonet.hu is. A vevő így, ha akar, gyorsan tetszés szerinti online várat húzhat a lap köré (szerintünk akarjon), az FN.hu maroknyi gárdája önmagában viszont biztosan nem ér annyit, amennyit remélhetnek érte.

(Érintettségeink: több antagonista, köztük a bejegyzés szerzője is írt korábban külsősként a Figyelőnek, de az már rég elmúlt. Van köztünk aktív Figyelő-munkatárs is, a poszt tőle függetlenül készült.)

Az eddigi értesülésekben nem bedobott vezetőt neveznek ki a héten a Magyar Rádió élére. Biztosan azt tudni, hogy újonc lesz, és gyorsan leszámol az MR2 eddigi koncepciójával.

Ahogy jeleztük is pénteken, hogy ingatag az infónk, úgy az Antagonhoz azóta eljutottak is azt támasztják alá: az új MTV-székház otthagyása, az MTV-t működtető cég bezárása és az MTV/Duna összevonása és -költöztetése csak az egyik terv a tarsolyban, a Fidesz NMHH más lehetőségeket is vizsgál az új közmédiarendszer tévés részére.

Abban viszont úgy tűnik, igazunk volt, hogy a napilapok által köröztetett Gazsó L. Ferenc nem jelölt, csak önjelölt a Magyar Rádió élére: nem tudni konkrét megkeresésről. Rádiós körökben mellette az ex MR-es, azóta Lánchíd Rádiós Jónás István is felmerült, de Szalaiék környezetéből az az üzenet jutott el a rádióba, hogy az új vezér Magyar Rádiós múlt nélkül érkezik. (Ugyanezen csatornák szerint a többi közmédium élére feldobott neveket is érdemes komoly fenntartással kezelni.)

Annyi az MR2-nek
Azt azonban minden forrás megerősítette, hogy az MR2 napjai meg vannak számlálva. Nemcsak a névről van szó, noha az új vezetés valószínűleg eldobja a drága pénzért felvett és megmárkázott, de a bevezetésük óta vitatott MR1/2/3 stb. neveket – Kossuth, Petőfi és Bartók régi fényében ragyoghat majd. (Kíváncsian várjuk, az időközben elindult 4-es, 5-ös és 6-os csatornákra mely jelentős történelmi szereplők futnak be, a tippjeink Kazinczy, Puskás és Bethlen vagy Szent László, de csak mert az Arany Rádió nagyon bután hangzik.)

A Petőfire viszont biztosan nem csak logócsere vár: a 2007 óta vitt alterpopos koncepciót elfelejteni első dolga lesz az érkező vezetésnek, tartja minden az Antagon fülébe a múlt heti poszt óta susogó hang, és messze ennél a csatornánál lesznek a leglátványosabbak a változások. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent majd, azt egyelőre csak találgatni lehet – e poszt olvasói már ennyi után is többet tudnak, mint maguk az MR2 dolgozói.

Annyi száz, hogy a szűk zenei fókusz megy: Szalaiéknak nagyon a begyében van a – feltehetően idióta belvárosi liberális alternatív hülyeségként elkönyvelt – stílus. Ahogy az is borítékolható, hogy a faltól falig nagyonzenének annyi, hiszen épp Szalai vitatta hevesen kezdettől fogva (akkor még ORTT-tagként), hogy a pontos idővel megszakított wurlitzer közszolgálati műsorszolgáltatásnak számítana.

Tényleg hozzá kell nyúlni
Hogy ne fessünk túl sok narancssárga ördögöt a falra, ebből még nem feltétlenül kell rossznak kisülnie. A zenei spektrum szerintünk is szűkre lett szabva: ugyan az elmúlt években feljött egy közepes Sziget-színpadnyi előadó az MR2 farvizén, és ez egyáltalán nem baj, de azért van élet Péterfy Borin, Németh Jucin és a másodszorra már csak korlátozottan vicces mashupokon túl. Az MR2 pedig eddig nem halt bele, hogy minden érdemi újdonságot felhajtson az országban, vagy legalább rétegsávokban megpróbálja lefedni a kereskedelmi alapon kiszolgálatlan, de emelt fővel vállalható igényeket. (Nem, nem a dagonyázós ősrockra vagy az operettre gondolok, hanem mondjuk hiphopra, borultabb elektronikára meg modern rockra, de a zenei választékról elég jó gyorsmérleget von a Quart vasárnapi cikke.)

A tiszta könnyűzenei profillal viszont szerintünk nem volt baj. Persze, jó lenne, ha mindenféle kulturális ágnak lenne saját adója, de három épkézláb lefedettségű adóval a közélet/könnyűzene/magaskultúra felosztás valóban jó kompromisszum volt a leköszönt Suchéktól. Hogy a valamilyen – mégoly szubjektív – minőségi mérce szerint megszűrt könnyűzene közszolgálat, azt a hallgatóikat és a csekélyke reklámpénzeket féltő kereskedelmi rádiók visszatérő picsogása ellenére is jól alátámasztja a tény, hogy a tavaly ősszel hősködő nyilatkozatokkal indult két új országos kereskedelmi rádió milyen gyorsan visszatalált a Hooliganses-Tina Turneres lakossági sárdagasztáshoz.

Ebben a helyzetben a közrádiónak igenis dolga megpróbálni formálni az ízlést, és egy ezer irányba lövő, megkedvelhetetlen katyvaszcsatornával ezt elég nehéz elérni, mert nincsenek állandó hallgatói. (Unalmas már felhozni, de ezügyben nem csak a zászlóshajónak egy poprádiót megtevő BBC a bezzegpélda, de a szomszéd osztrákok egyébként zenén túl is látó FM4-e is.)

A műsor nem bűn
Amiatt már mi is két éve morogtunk, hogy mégsem járja műsorközlővé fokozni a műsorvezetőket, és előre felvett számkonferálásokra korlátozni őket, ahogy a halovány és szűkszavú Kultúrfitnesz, az este 11-kor (!!!) kezdődő maroknyi magazin, meg a "Zene olvasáshoz című kulturális műsorunkat hallották" típusú cinikus kiüzengető alibizést is nehéz volna nem megúszásnak tekinteni. Zenével nem nehéz hallgatókat szerezni: a kunszt az lett volna, ha legalább a fő sávokban és az esti rétegsávokban kezdenek is velük valamit.

Félő viszont, hogy Szalaiék nem pont ugyanezt látják bajnak, és a mindenféle hangoknak engedve az MR2 előtti kívánságműsoros-nótacsokros-kabarés-sportközvetítéses-magasirodalmas-ifjúságnevelős massza-Petőfit emelik vissza. Ember még bőven maradt a Rádió különböző kivilágítatlan folyosóin, aki örömmel megcsinálja nekik, hallgató viszont annyi se lesz rá, mint 2007 előtt volt.

Ez a kulimász ugyanis egyrészt értelmezhetetlen világos arcélű csatornaként (amire rá lehetne szokni, amit be lehet programozni az autóban, satöbbi), másrészt hiába vannak megőrzendő rádiós műfajok és tiszteletre méltó hagyományok, ezzel takargatni már korábban is kínos volt a többnyire reménytelenül áporodott, unalmas, pöffeszkedő és szenvtelen műsorokat. Kalandos hónapok jönnek.