"Ha pont a terroristákat akarjuk legyőzni a világon, mit gondol arról a CIA-jelentésről, hogy egy iraki háború valószínűleg megerősítené a terroristákat?" Emlékszik valaki arra, hogy bárki feltette volna ezt a kérdést Bush-nak 2003-ban? Miközben az amerikai és a világsajtó az iraki háború kezdetének 5. évfordulója kapcsán elemezget, egy könyv épp a sajtó szerepét firtatja abban, ami és ahogyan azóta történt.

Miután néhány hete kiderült, hogy Harry herceg titokban elvonult Afganisztánba, szolgálni nagymamája (Őfelsége) hadseregét, a herceg mostanra nem csak hogy visszatért Angliába, de már barátnőjével piheni ki a harctéri fáradalmakat egy harmadik országban. A komplett angol mainstream média által hónapokig gondosan eltitkolt sztorit lehozó ausztrál bulvármagazin, a New Idea kiadója viszont mostanra jutott el odáig, hogy bocsánatot kérjen az egészért. (A január eleji hírt tőlük előbb a német Bild vette át, majd a Monica Lewinsky-botrányt is a világra robbantó Drudge Report blog kürtölte szét.)

Az Editors Weblog mindez kapcsán azt a teljesen jogos kérdést veti fel, hogy egyáltalán bocsánatot kellett-e kérnie a lapnak, ők ugyanis nem tudtak arról az egyezségről, amit a brit szerkesztőszövetség vezetője tárgyalt le összesen száz (!) brit média, plusz az amerikai CNN és AP nevében a szigetország hadügyminisztériumával: hogy exkluzív tudósítási lehetőségekért cserébe (amelyek politikai és bulvárlapok példányszámát egyaránt remekül megtolják) a küldetés végéig nem hozzák nyilvánosságra annak tényét.

Az erős hullámverésben elmulasztottunk megemlékezni a hetekkel ezelőtti A magyar sajtó 1997 óta konferenciáról, amelyet a Minőségi Újságírásért Díj 10. évi fennállása alkalmából tartottak. Pollner Médiablogja szerencsére már a rendezvény másnapján leírta, amit illett, meg azt is, amit nem. Odaát meghallgatható Esterházy Péter esterházypéteres expozéja, és most is csak amiatt írok, mert az aktuális Élet és Irodalom lehozta Paul Lendvai kicsit tendenciózus, cserébe rendkívül üdítő záró felszólalását, amit így nem kell megkésve begépelnünk. Ajánlott olvasmány.

Az InfoRádió kapta a vasárnap kiosztott 2007. évi Pulitzer-emlékdíjat szerkesztőség/alkotóközösség kategóriában. Az életműdíjjal Rapcsányi László exrádióst, elektronikus média-beli riporterként Zentai Péter berlini MR-tudósítót, fotósként az ex-Népszabadságos, jelenleg szabadúszó Gárdi Balázst díjazták.

Ami a print újságíróknál történt, már kicsit nehezebben követhető: a kiírásban szereplő médiatörténet/médiakritika díjat nem adták át, míg interjú/riport/satöbbi kategóriában Bódis András, a Kóka-ügyi cikkekért már Gőbölyös Soma-díjra érdemesített Heti Válasz belpol rovatvezető, és a főleg az ÉS-ben publikáló Rajnai Attila is kapott egyet-egyet. Egyikük tényfeltáró újságcikkekért, a másikuk oknyomozó újságírásért -- eddig ezek szinonimának tűntek, de ezek szerint mégsem azok.

Felhívnám a figyelmet a március 6-i Szempont egyik riportjára, amely a Parlamentben tiltott helyen dohányzó képviselők megbüntetésével foglalkozik. (A 36. percnél kezdődik itt.) A rejtett kamerával leleplezett, majd első fokon fejenként ötvenezer forintra büntetett honatyákat ebben az ügyben megszólaltatni kétségkívül hálás újságírói feladat: mindig szórakoztató és egyúttal sokatmondó, hogyan próbálják a képviselők védeni a védhetetlent. Fekete Norbert riportjában is olyan hajmeresztő dolgokat hordanak össze az mtv-nek nyilatkozni hajlandó képviselőink, amelyek valóban túlmutatnak a dohányzási szabályok megsértésén.

Bár az elmúlt években a színes fényképek bejövetelét, az új dizájnt vagy a külpolrovat hátrébbcsúsztatását is nagy hírverés övezte a szaksajtóban, az elmúlt héten minden különösebb csinnadratta nélkül esett át újabb fazonigazításon a 2007-es masszív példányszámzuhanás után mostanában stagnáló példányszámú Népszabadság. Kicsit változtak a színek, indult egy új napi rovat és egy új melléklet, és ismét szekciókból áll a lap, de a formai változások mögött nehéz felismerni a tartalmi koncepciót.

El vagyunk csúszva, elnézést, ideje felvenni a MÚOSZ-környéki állóvizet rendületlenül spriccelő Kecskési Tollas ügy fonalát. Az örökös tagok testülete úgy döntött, az aláírásgyűjtés dacára meghagyja a szervezet örökös tagjának a gettóparancsnoksággal hírbe hozott Kecskési Tollas Tibort.

Ahogy várható volt, ezután a kezdeményezők kiléptek a MÚOSZ-ból, a hozzájuk csatlakozott aláírók némelyike pedig felfüggesztette tagságát. Az értelmezések és értesülések azóta is rendületlenül csatáznak egymással: a MÚOSZ az örökös tagoktól Eötvös Pálig ívelően egységes álláspontja szerint a 23 éves Kecskési Tollast büntetésből helyezték a beregszászi deportáló csendőrök közé, ahonnan vakmerően egyből áthelyezését is kérte, az aláírók szerint viszont a tény, hogy ott volt, épp elég ahhoz, hogy ne akarjanak közösködni vele. (Szemponttá vált az is, hogy milyen hangvételű volt az az emigráns lap, a Nemzetőr, amiért Kecskési Tollas egyáltalán az örökös tagságot kapta, ami elég vicces: ha bárki azt akarja még, hogy az örökös szót komolyan lehessen venni, ezt úgy 1997-ben kellett volna hánytorgatni.)

A MÚOSZ honlapján azóta egyre gyűlnek az erkölcsi kérdéseket feszegető levelek pro és kontra (mi egyszer már foglaltunk állást, maradnánk amellett), na meg itt az Antagonon is szaporodnak a belinkelt cikkek és indulatosan egymásnak feszülő vélemények. A vita egyben látványosan reménytelen is: így kívülről nem látszik, hogy bárki elhinné a másik tényeit (nem is olyan meggyőzően alátámasztott egyik sem, hogy el kellene), addig meg elég nehéz lenne közös véleményt kiizzadni, amíg igazából azt sem lehet tudni, miről.

Úgyhogy csak remélni lehet, hogy ha már mindenképpen Kecskési Tollasról kell folynia a régóta első, a MÚOSZ környékét megmozgató vitának, akkor előbb-utóbb legalább néhányan a tények megismerésére összpontosítanak majd a borongós vélemények helyett -- újságírók állítólag szoktak ilyet. Ha nem, akkor borítékolhatóan marad ez a beásott, indulatos állóháború, meg a vita "a MÚOSZ erkölcseiről", és nagy tétekben le merem fogadni, hogy előbb-utóbb valaki bedobja, hogy vizsgáljuk meg a vitázók múltját is, és osszuk hős ellenállókra meg kommunistákra a világot. Amit végülis egyszer nem baj, ha legalább néhányan megbeszélnek, ha már a társadalom elfelejtette -- csak ha már újságírószövetség, arról is lehetne beszélgetni, hogy most, 2008-ban ki mit és hogyan csinál.

(Az egyszerűség kedvéért a hozzászólásokat egy bejegyzéssel arrébb várnánk, ahol már a vita kezdete óta gyűlnek.)

A New York Times magyarázkodásra kényszerült, miután leleplezőnek szánt cikket közölt John McCain és egy lobbista viszonyáról. A lap ombudsmanja elhibázottnak tartja a cikket, a The New Republic pedig oknyomozó írást közölt a többhónapos újságírói kutatásról. Ritka alkalom: betekintést kapunk a New York Times munkájába.  

Még azelőtt adott interjút az AA-nak Natalia Morari újságíró, szókimondó orosz lapok munkatársa, hogy szerdán ismételten megtagadták volna tőle, hogy külföldi állampolgárként visszatérjen Oroszországba. Huszonnégy éves, de már volt Kaszparovék szóvivője, most pedig a Putyin-kritikus The New Times orosz hetilap újságírója. Két cikkében egyes orosz bankok és az osztrák Raiffeisen feltételezett pénzmosási ügyeit, illetve az orosz pártfinanszírozást firtatta. Moldáv állampolgár, már tavaly év végén sem engedték vissza Oroszországba, de az AA-nak azt mondta: előbb-utóbb visszajut.

Beszéljünk ez egyszer szakmai szempontból a Nap-keltéről, s ne arról, hogy most éppen melyik kuratóriumi tagnak tett gesztus egy-egy műsorvezető elbocsátása. Mert az utóbbi napokban, hetekben lezajlott letiltás-mizéria csak arra jó, hogy ismét elterelje a figyelmet azokról a szakmai hiányosságokról, problémákról, amelyek nem hogy láthatóak, hanem szembetűnőek.

Duplán érdekes, pontosabban duplán szomorú az az interjú, amelyet a Market!ng&Média próbált készíteni Kovács György márciusban valószínűleg leköszönő ORTT-elnökkel. Az interjúkérelemre előbb vonakodtak reagálni, majd személyes helyett emailes útra terelték, végül a kérdések láttán annyit közöltek: az elnök nem nyilatkozik.

"A legfőbb médiahatóság lépése szimbolikus értékű, jól példázza a média kiszolgáltatottságát" -- írja maga a lap, amely szokatlan húzással az olvasók elé tárta a túl ijesztőnek bizonyult kérdéseket. Az ő megállapításuknál jobban nehéz volna összegezni.

Az interjúkat Németországban is engedélyeztetni kell, Berlinben számtalan félhivatalos háttérbeszélgetési-kör létezik és a Süddeutsche Zeitung "ironikus távolságtartásával" nyer olvasókat. Többek között ez derült ki a Nico Frieddel, a Süddeutsce Zeitung (a legolvasottabb német politikai napilap) berlini szerkesztőségének vezetőjével folytatott beszélgetésből.

Szinte fű alatt nőtt egy új díj a Minőségi Újságírásért Alapítvány (MÚA) háza táján: a Minőségi Írás a Közösségi Közlekedésért Díj (MIKK) létéről közvetve az aktuális Narancs ad hírt, szűkszavúan annyit közölve, hogy az új díjat első ízben egy Narancs-szerző, Legát Tibor nyerte el egy januári, a fővárosi vízi közlekedés történetéről írott cikkéért.

A díj Bajnai Zsolt, a MÚA titkárának ötlete volt, aki az AA-nak azt mondta, az új díj a régitől függetlenül fut majd, és egyéb új kezdeményezések is várhatók. "Az ötlet tetszett az alapítványnak. A Minőségi Újságírásért-díj zsűrijének viszont csak annyi köze van a dolgohoz, hogy ismerik a projektet, de a díjat egy másik zsűri ítéli oda. A PWC-nek (az első díjat támogató Pricewaterhouse Coopersnek – AA) ehhez a díjhoz szintén nem sok köze van."

A külön zsűrit Romhányi Tamás (Népszabadság, ötszörös Minőségi Újságírásért díjazott), Sághy Erna (HVG, háromszoros elismert), Krúdy Tamás (Elle) és Hámori T. Ferenc (Indóház) alkotják. A negyedévente kiadott díj nettó 100 ezres pénzjutalommal jár (a havonta odaítélt Minőségi Újságírásért Díj 250 ezerrel), amelyet "az alapítvány jelenleg a saját maradványaiból fedez".

Hogy miért nem jelent meg előzetesen a díj felhívása, annak Bajnai Zsolt szerint filozófia- és óvatosság-beli okai egyaránt vannak. "A zsűri a megjelent cikkek alapján dönt. Az ugyanis nem cél, hogy valaki azért írjon erről, mert díjat akar kapni. Írjon a témáról, mert fontos, és ha abban a negyedévben az övé a legjobb, akkor megkaphatja a díjat. (Egyébként a másik díjat sem hirdetjük úgy, hogy arra lehet pályázni.)"

"Annak, hogy a díj ilyen csendben indult el, elsősorban az óvatosságunk az oka. Nem voltam benne biztos, hogy az ötlet valóban működik, magyarán lesz-e elég cikk, amíből érdemes válogatni, a felkért zsűri működik-e. Az első zsűrizés után optimista vagyok, de azt hiszem, kell legalább egy év, hogy biztosat mondhassak a dologról. Ráadásul, van még vele munka bőven."

Ha van valami, ami az Anonim Antagonisták létrehozásakor nem szerepelt a célok között, az Eötvös Pál MÚOSZ-elnök mennybemenesztése. Az erre a hónapra rendelt végtelenül kisszerű sajtópolémia kapcsán viszont nem lehet nem egyetérteni azzal, amit mond.

Január végén Kertész Péter és Róbert László újságírók levéllel fordultak a MÚOSZ elnökségéhez: szerintük ugyanis az 1997-ben, halála előtt néhány hónappal a szervezet örökös tagjává avatott Kecskési Tollas Tibor, a '60-as évektől a Nemzetőr című müncheni emigráns lap szerkesztője '44-ben a beregszászi gettó parancsnokaként kegyetlenkedett a deportáltakkal. A levél a Holokauszt Emlékközpont Auschwitz Albumát hozza bizonyítékként, és miután a MÚOSZ-elnökség felőlük nézve nem reagált, aláírásgyűjtésbe fogtak. A kezdeményezők a Népszabadság Online (NOL) szerint ezidáig 70 szignót gyűjtöttek be: az aláírók között éppenséggel a NOL szerkesztője maga is szerepel, egyebek mellett Bolgár György, Győrffy Miklós és  Tamás Ervin újságírók, vagy éppen Görgey Gábor és Tamás Gáspár Miklós nem-újságírók mellett.

A PR-osokkal szemben mindig volt egy előítélet bennem, a hosszú mauritiusi sajtókörutak, pazar wellness-hétvégék és nagy összegű hirdetésekkel elcsendesített oknyomozgató lapok nem annyira légből kapott legendái miatt. A Pannon viszont most minden eddiginél őszintébben keres PR szakértőt, akinek a nyilvános álláshirdetés tanúsága szerint feladata a "sajtófenyegetések kezelésének előkészítése, beérkező levelek folyamatos monitorozása, szükséges munkatársak bevonása" is.

A nyíltság előtt le a kalappal, arról nem is beszélve, hogy legalább rendesen csinálják, amit, és rendesen előkészítik a sajtófenyegetések kezelését, ha már. Hogy a sajtófenyegetés pontosan mit takar -- a Pannon fenyegeti a sajtót, és azt kell kezelni, vagy talán a sajtó a Pannont? --, arról tegnap megkérdeztük a cég HR-osztályát, ahol visszahívást ígértek. Ez idáig nem történt meg, úgyhogy maradunk kételyek között, de a hirdetés azóta is változatlanul elérhető, így legalább biztosak lehetünk benne, hogy nem csak valami freudi elírás történt, hanem valóban az újságíró-PR-os viszony új korszakát hirdetik.


(Az észlelést Péternek köszönjük.)

A webes Oscarként emlegetett Webby döntnökei legutóbb a Guardian online változatát kiáltották ki a legjobb netes lapnak. Nem tudni, ebben mekkora szerepe volt a keleti parti értelmiségiek, így a dotkomhuszárok körében is elharapózó újhippizmusnak, és annak, hogy a Guardian a kezdetektől következetesen ellenezte az iraki háborút.

Mindenesetre most nagy átalakítások zajlanak a napi többmilliós látogatottságú és valóban ütős szájton. A korábbi -- amúgy jóval karakteresebb, bár tényleg mérsékelten modern -- címlapot már tavaly májusban átállították egy új dizájnra, de a rovatokat és a cikkeket addig bütykölték, hogy csak az elmúlt napokban kezdték újratapétázni őket.

Az arculatváltás sajnos együtt járt azzal, hogy a szerintem remek Guardian Unlimited (Határtalan Guardian -- jó kis többértelmű név) nevet a kevéssé invenciózus guardian.co.uk-ra cserélték, számomra nehezen felfogható okokból. A dizájn mélyelemzését meghagyjuk másnak, de illeszkedik a web-szerte uralkodó aktuális szellős, világos, kicsit nagyobb betűs trendbe, amit az Index is adaptált tavaly. Érdemes mindenesetre figyelni azt, mennyire előtérbe hozták ők is a hang- és videótartalmakat, és további jó hír, hogy egyszerűbben olvashatóvá vált az eddig is teljesen felpakolt print kiadás.

Ami viszont baromi tanulságos, az az olvasók reakciója a szerkesztői bejelentés után. Több száz kommentelőből szó szerint minden második egyetlen dolgot követel: azt, hogy a főoldal átalakított menüsávjába kerüljön vissza a közvetlen link a focira, most ugyanis először a sportba kell mászni ehhez. Ennek megértéséhez csak félig kell britnek születni: igaz ugyan, hogy ott kicsit több értelme van első számú nemzeti sportként kezelni a focit, de azon maguk a szerkesztők is ledöbbentek, hogy a politikailag oly érdeklődőnek kezelt olvasók tömkelege írja azt: "vissza a linket -- először a foci, aztán a világ kevésbé fontos dolgai".

A brit lappiacon egyébként nincs kimondott sportlap, úgyhogy természetszerűleg jóval erősebb is a rendes napilapok sportrovata, bulvároknál és politikaiaknál egyaránt. Ami ebből magyar szemmel is érdekes lehet, azok a remek, fanyar online közvetítések, amiktől egy Brann-Everton UEFA-kupa meccs is simán élvezhetővé válik (egyetlen kép nélkül), és amelyek, ha jól tippelek, az Index kommentátorait is megihlették korábban.

VENDÉGPOSZT Kívülről a sajtófotó mindig az újságírás szerencsés ikertestvérének tűnt, ahol nincs belemagyarázás, csak jó képek vannak vagy rosszak. Így képzeltük el a műfaj nagy éves seregszemléjét, a Magyar Sajtófotó Pályázatot is, pályázóként érintett olvasónk viszont végigülte -- az egyébként dicséretesen nyílt -- zsűrizést és máshogy látta.

A múlt hét végén a honi médiasajtó nagy része változatlanul hozta azt az MTI-hírt, amely szerint a Magyar Zenei Tanács (MZT) is tiltakozik a Magyar Rádió új műsorstruktúrája ellen. Hogy egyáltalán kikből áll az MZT és mit akar a világtól, azt már sem a Népszabi, sem az eMasa nem kötötte az olvasók orrára, pedig vannak pontok a közleményben, amelyeken amúgy érdemes elidőzni. És egyáltalán, jó az apropó, hogy mi is megnyilvánuljunk végre MR-ügyben: van miről.

A legutóbb Pollner írt a Médiablogon arról, hogy mennyire hiányzik a magyarországi lapokból az igazi médiaújságírás, kritikus és távolságtartó cikkek más lapokról, programokról. Igaza van.

Ennek ellenére van egy blog, ami nap mint nap akár többször is foglalkozik a sajtóban vagy hírügynökségi jelentésekben megjelenő hibákkal. Szórakoztató, pontos, rövid bejegyzések. Érdemes olvasni.

Egy példa február 4-ről:

"A KGB-hez tartozó polgári hírszerző hivatalnak” nevezi egyik hetilapunk a SZVR-t. A KGB-hez azonban manapság elég nehéz tartozni, különös tekintettel arra, hogy ez a szerv több mint másfél évtizeddel ezelőtt megszűnt létezni. Ezt egyébként az is bizonyítja, hogy csak utódszervei vannak. Az egyik például a SZVR.

De hol nem tűnt fel senkinek, hogy a KGB már rég megszűnt? A HVG, a Heti Válasz vagy a Nemzetőr szerkesztőségében? 

Kulcsár István az eMasán lévő blogjának lényege éppen az lehetne, hogy a nyilvánosságra hozza a szerkesztőségek nevét. Ez vezethetne (ideális esetben) ahhoz, hogy tanuljanak belőlük.

Pont egy újságíró blogja más újságírók munkáiról túl szemérmes a felelősök megnevezéséhez?

FRISSÍTÉS (február 9.): Kapcsolódó cikk a Népbszabadságban. Köszönjük, Gábor a kommentet!

Időről időre beesik az ember postaládájába egy-egy olyan sajtóközlemény, amit már a címe alapján is csak sírva lehet megnyitni. A rövid szavatossági idejű bulvárhősökről szólókon már korábban élcelődött a Subba, de januárban a komolyabb zsánerben is nagyon erős termés akadt olyan irományokból, amelyek nyilvánosság után kiáltanak -- hátha ennek lesz valami visszatartó ereje a jövőben.

A berlini kancellárián nőuralom van, bár a kezdetben csak nők alkotta csapatban mára számos férfi is megjelent. Merkel kabinetfőnök-asszonya (Frau Baumann) viszont helyrerakta a kancelláriaminisztert, aki pedig több befolyást szeretett volna az ügyekre. Kár, hogy Baumannak Merkel beszédeire is nagy a befolyása – ettől lesznek ilyen unalmasak. A német kormány két szóvivője pedig nem bírja egymást. 

Ezeket az állításokat fogalmazza meg Ralf Neukirch, a Spiegel berlini irodájának egyik szerkesztője januári cikkében (Merkels Milieu). De vajon jóváhagyatta az egyes emberektől vagy egyes emberekre vonatkozó kijelentéseket? Mit szóltak a cikkhez az érintettek? Hogyan dolgoznak a milliós példányszámú, még mindig a német újságírás egyik fellegvárának számító Spiegel berlini szerkesztőségében? Erre voltunk kíváncsiak, ezért tettünk egy villámlátogatást a Brandenburgi Kapu mellett lévő berlini Spiegel-szerkesztőségben. Neukirch válaszai egyszerűek.

Jogosan gondolhattam, hogy talán most az egyszer tényleg valami nézhetőbb műsor sül ki Havas Henrik legújabb médiavergődéséből. Bár az a tény, hogy egy nem éppen biztató nevű csatornán, a storytv-n kötött ki, nem sok jót ígért. Viszont egy ilyen kis televíziónál feltételezhetően szabadabb kezet kapott, így a Tanár Úr nem hivatkozhat arra, hogy hülye szerkesztőkkel van körülvéve.

Olvasóink hívták fel a figyelmünket a -- nincs jobb szó -- szánalmas utórezgésekre, amelyeket az Indexen megjelent keddi, az impozáns tempóban fejlődő Kínáról szóló esszé keltett. A sztori röviden: az Indexnek dolgozó Bede Márton épp Ázsiát járja (erről egyébként remek útinapló-blogot vezet), a Kínában töltött két hónap valóságízű tapasztalatait pedig az imént említett szubjektív írásban hangolta össze mások és saját értelmező gondolataival. Bolgár György néhány órával a cikk publikálása után már a Klubrádió adásában kérdezte Uj Péter Index-főszerkesztőt arról, nem "túlzottan arcátlan"-e a cikk, másnap pedig ugyanott György Péter esztétával tekintette át, hogy ez mennyiben jobboldali fenyegetés.

A héten debütált az m2 saját híradója, amelynek létrehozását Kert Attila MTV-hírigazgató így indokolta a Népszabadságban:

Az új Híradó a világesemények bemutatására, a gazdasági és kulturális hírekre figyel, igazodva az m2 közönségéhez. ... Az m2 közönsége egyszerűen másfajta híradóra kíváncsi. ... A koncepció lényege: fiatalosabb, a világ eseményeire más - friss - szemmel tekintő hírműsor lesz.

A fentiek olvasása után erősen pozitív előítéletekkel ültem le elé, azon gondolkodva, hogyan írjam meg, ha annyira jó, hogy arról csak lelkendezni lehet. Nos, fölösleges volt emiatt félni. Az m1 zászlóshajó-híradója szerintem többé-kevésbé eleve rendben van, úgyhogy csak a hangsúlyokat kellett volna tologatni, egy-két témát kidobni és néhány másikat belevenni ahhoz, hogy az m2-é tényleg telibe találjon egy kielégítetlen igényt. Ehelyett sikerült egy zavaros identitású és több szempontból antihírműsornak számító valamit csinálni, amiről lehetetlen volna eldönteni, egyáltalán kiknek szánták.

Ha hihetünk a New York Times vezető szerkesztői egyikének, csak a tehetségen múlik. Múlt héten írtam a NYT olvasói kérdésekre válaszoló szériájáról, az aktuális szócsőtől, John Geddesk hírekért felelős vezető szerkesztőtől pedig nemrég megkérdezték, hogyan lehet bekerülni, illetve csak elitsulik végzőseinek van-e esélye. Íme a válasz:

Tehetséges jelentkezők nem egyetlen iskolában vagy újságnál, egyetlen államban vagy országban teremnek. Ha azt gondolnánk, hogy a hosszú távú sikerhez a jónak tartott munkatársakat kell újabb példányokban klónozni,  törvényszerűen elbuknánk. Olyan stáb a cél, amelyben sok különböző ember dolgozik (eltérő nyelvtudással, háttérrel, nézőponttal), hogy minél élénkebb és sokszínűbb újságot készíthessünk. ...

Válaszolunk a beküldött önéletrajzokra, de sokkal fontosabbnak tartjuk azokat a munkákat, amelyeket csatolnak hozzájuk. Ebben a szakmában a gyakorlatban bizonyítunk, úgyhogy ezeken múlik, hogy valakit alkalmasnak találunk-e a feladatra. ... A másik út pedig a tehetségek figyelése. Olvassuk a többi lapot és webszájtot, szakmai díjak zsűrijében ülünk, na és kérdéseket teszünk fel. (Kié ez a fénykép? Kinek az ötlete volt ez a cikk? Ki adta ezt a címet?)

Kíváncsi volnék az idevágó tapasztalatokra és véleményekre. Ki hány embert látott már felfedeződni vagy kit hányszor fedeztek már fel, ki küldött már be valaha cikkeket egy lapnak úgy, hogy el is olvasták, és ki olvasott már el ilyeneket? Tényleg nagyon érdekel, úgyhogy hajrá.