3982 -- 18 emberélet híján egy másik mérföldkő is jutott az iraki invázió 5. évfordulójára. A Pentagon hivatalos adatai szerint a mai napig ennyi amerikai katona esett el a megszállás kezdete óta. A USA Today internetes oldala róluk emlékezik meg -- egyesével. Az interaktív grafikán minden elesett neve, beosztása, a halál körülményei és legtöbbjük fényképe is szerepel, ami lényegesen elgondolkodtatóbb, mint simán csak azt mondani: majdnem négyezer. Szerencsére innen nem viszik tovább a fonalat, és nem rágnak következtetéseket az olvasók szájába, hanem hagyják, hogy ki-ki saját világképe szerint értelmezze a 3982 ikont.
Az évforduló alkalmából persze a teljes amerikai és a világsajtó elemez, és online is igyekszik domborítani: a Médiablog által kiemelt New York Times például az eddig történteket csomagolta multimédiába (a Guardian hasonlóan), a Washington Post pedig rövid interjúk tucatját közli a háború különböző amerikai és iraki érintettjeivel. Az Editor and Publisher (E&P) az Amerikán kívül kevésbé ismert lapok netes és offline összeállításait is górcső alá vette, ha valaki mélyebbre merülne az elemzések elemzésében.
Greg Mitchell, az E&P szerkesztője maga viszont az évforduló kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy az iraki háború eddigi menetében a média szerepét is érdemes vizsgálni:
"A modern történelemben először az amerikai kormány úgy határozta el, hogy háborút indít, hogy nem csak számos szövetséges ország, de az otthoni lapok többségének megszokott lelkes támogatása is hiányzott"-- idézi öt évvel ezelőtti önmagát. Tévedés volna azonban túlmisztifikálni a háború feltétlen hívei közé nem sorolható lapok 2003-as hozzáállását: még ezek is jobbára az okok elégtelenségéről, a várható diplomáciai következményekről, a 9/11 után összerántott nemzetközi terrorellenes koalíció széteséséről és Amerika dicsőségének megkopásáról cikkeztek. (Így válhatott például a kezdetektől markánsan háborúellenes hangot megütő brit Guardian a keleti parti balos értelmiségi százezrek kedvencévé. A megugrott érdeklődés láttán az angolok majdnem elindítottak egy tengerentúli papírkiadást, végül tavaly ősszel Guardian America néven fellőtték a webszájt odaátra szánt változatát, amelyet egyelőre még az amerikai olvasók részéről is vegyes visszhang övez.)
A moralizáláson és a következmények latolgatásán már csak a lapok egy töredéke jutott túl, a tömegpusztító fegyverekről szóló kormányzati értesüléseket például túlnyomó többségük csont nélkül közölte (függetlenül attól, hogy aztán ezekből milyen elvi következtetéseket vontak le a vezércikkírók). De a sajtó a háború megindulta után sem teljesített túl fényesen: elég lassan repültek rá az Abu Ghraib börtönben történt kegyetlenkedésekre, a civil áldozatokról szóló hírekre vagy az amerikai katonák körében idővel hullámszerűen jelentkező öngyilkosságokra is. Mitchell az évfordulóra megjelent "So Wrong for So Long: How the Press, the Pundits - and the President - Failed on Iraq" ("Oly sokáig oly hibásak: a sajtó, a szakértők - és az elnök - iraki kudarca") című könyve ebből a szemszögből követi végig az öt évet, és a szerző azon kevesek közé tartozik, akiknek van joga most okosnak lenni.
A könyv ugyanis az E&P-n ez idő alatt megjelent cikkeknek a bővített gyűjteménye, ezekben pedig már 2003-ban arról kiabált, hogy a média nem áll éppen a helyzet magaslatán őrkutyailag. A tény, hogy a Barack Obama elnökjelölt-választási turnéin gitározgató Bruce Springsteen írta az előszót, és hogy Mitchell saját blogja is védhetetlenül sok figyelmet szentel Obama kampányának és John McCain szopatásának, önmagában riasztó lenne, de az E&P-n visszapörgetve az öt év cikkeit úgy tűnik, a tanulságok ettől még több mint figyelemre méltóak. Példaként itt van például ez a 2003 eleji írás arról, mik azok a kérdések, amelyeket senki nem tett fel Bush egyik utolsó háború előtti sajtókonferenciáján.
Amerikában és Nagy-Britanniában -- érthető okokból -- öt éve változatlanul Irak a legfontosabb külföldi téma, de paradox módon mostanra lényegében lehetetlenné vált normálisan beszámolni róla -- írja Rageh Omaar, az Al-Jazeera English csatorna riportere a MediaGuardianben. A háború kezdetén a nyugati tudósítók többsége eleve a csapatokkal együtt mozgó, beágyazott tudósító volt, de a győzelem után úgy másfél évig normálisan lehetett mozogni az országban, bemutatva a háború által hagyott összevisszaságot.
Ahogy azonban a fundamentalista milíciák kezelhetetlenül megerősödtek, mostanra csak a legnagyobb szerkesztőségeknek maradt pénze Irakban maradni, tekintettel a biztonsági kíséret az egeket verdeső költségeire. Az utazás így is erősen korlátozott, a míliciák által befenyített helybeliekkel pedig lényegében lehetetlen érintkezni, ami azért megkérdőjelezi a dolog értelmét. Irakban mostanság semmi sincs biztonságban, ami nyugati, és ez a sajtó képviselőire hatványozottan igaz.