
Az Editors Weblog mindez kapcsán azt a teljesen jogos kérdést veti fel, hogy egyáltalán bocsánatot kellett-e kérnie a lapnak, ők ugyanis nem tudtak arról az egyezségről, amit a brit szerkesztőszövetség vezetője tárgyalt le összesen száz (!) brit média, plusz az amerikai CNN és AP nevében a szigetország hadügyminisztériumával: hogy exkluzív tudósítási lehetőségekért cserébe (amelyek politikai és bulvárlapok példányszámát egyaránt remekül megtolják) a küldetés végéig nem hozzák nyilvánosságra annak tényét.
Mint az önkéntes embargóban részt vevő Guardian megjegyzi, annyi biztos, hogy az ausztrálok meg sem próbálták leellenőrizni az értesülést a brit hadvezetésnél, csak simán lehozták. A kérdés azonban nyilván nem ez, hanem hogy egyáltalán etikus-e ilyen egyezségeket kötni, és hogy mi lett volna a helyes magatartás, ha nem. Az Editors Weblogon nincs valami parázs vita a felvetésről, a Poynter Online médiaetika-ügyi megmondóemberét viszont korábban rendesen szétszedték, amikor azt írta, nem helyénvaló ilyen dealeket kötni a hadügyminisztériummal. A válaszolók szerint a köz nem vesztett volna semmit, ha csak a küldetés végén értesül az inkább színes, mint fontos hírről, meg örülni kéne, hogy az állítólag oly szenzációhajhász sajtó végre egy kicsit felelősségteljesen viselkedik. Személyes kedvenc kommentelőm pedig egyenesen odáig ment, hogy szerinte a nyugati hadseregek érdekeit védő brit és amerikai médiák ezzel a húzással azokat az országokat védik, amelyek egyáltalán lehetővé teszik, hogy működjön szabad sajtó.
Kívülről nehéz ítéletet alkotni, nem is tenném, már csak azért sem, mert az ősbűnt mindenképp az a brit hadsereg követte el, aki egyáltalán Afganisztánba küldte a herceget úgy, hogy már korábban részletesen kitárgyalták ugyanabban a brit sajtóban: nem mehet sehova, mert az ellen direkt őt vadássza majd. (Felelős sajtó ide vagy oda, abban viszont van valami hátborzongató, amikor a brit vezérkari főparancsnok azt mondja, "nagyon elszomorította", hogy az ausztrál bulvárlap "engedély nélkül" közölte a sztorit.) Inkább maradnék én is az Editors Weblog, illetve a Guardian levonta két tanulságnál: az egyik szerint az, hogy végül kikerült a hír, jól jelzi, hogy a XXI. században már kicsit bonyolultabb totális hírzárlatot rendezni, mint egykor lehetett. A másik szerint pedig a tény, hogy két és fél hónapig sikeresen embargó alatt maradt a sztori, mutatja, hogy a mainstream médiának még jókora befolyása maradt.
Szerintetek? Tudtok hasonló (egy kis falazásért cserébe exkluzív sztori) példát itthonról?