Csodálatos módon harap saját farkába Jeszenszky Zsolt, a Mahasz főállású jogharcosa az Indexen. A Pirate Bay üzemeltetőinek bírósági peréről szóló vendégírás három darab apró igazítással a Wired cikkének tükörfordítása, persze egyetlen árva hivatkozás nélkül, ami érdekes értelmezése a szerzői jogok védelmének. Pl:

Ja, Neij 2006-os lánglelkű beszéde a Parlament előtt? A bíróságon elmagyarázta, hogy csak egy papírt olvasott föl, amit a Pirate Bay létrehozásában segédkező, a nyitott kultúráért küzdő aktivista párt, a Pirate Bureau képviselői toltak elé. És hogy nem gondolta komolyan...

vs

As for Neij's electrifying 2006 speech? He explained in court that he just read a piece of paper thrust in front of him by the Pirate Bureau, the Swedish open-culture activist party who help start The Pirate Bay five years ago. He didn't mean it.

Nyilván félórán belül rámutat valaki, hogy médiahack, de a legkevésbé sincs olyan szaga. (Persze ha jól követem a Wired Jeszenszky logikáját, a cikket hozzáférhetővé tevő Index a hibás, nem Jeszenszky, aki lenyúl megosztotta.)

Az eredeti Pulitzerért valahogy könnyebb lelkesedni, mint a satnya magyar testvérkéért, én is így teszek. Átadták a 2008-ra vonatkozókat, sokat nyert a New York Times, ki gondolta volna (bár feltételezhető, hogy jobban örültek volna, ha kapnak egy aláírt papírt arról, hogy még egy év múlva is lesz állásuk).

A nyertesek közül gyors ránézésre ku nagyon jó a St. Petersburg Times PolitiFact.com-ja, ahol feldobott politikusi állításokról mondják meg, hogy igaz-e vagy nem igaz. Ők nyerték a legjobb riportot is, ami egy ránézésre tébolyodott anya pincébe, húgy és csótányok közé zárt, eltitkolt hétéves lányáról szól, és arról, hogyan nem szúrták ki mindezt a hatóságok. Emlékeim szerint eszetlen munkával és jól megírt, kellően nem hatásvadász dolog, amolyan "adjunk neki díjat" fajta. (Pollner a multimédia-részéért lelkesedett korábban, pedig az nem nagy eresztés, a fotókat érdemes megnézni benne. A Médiablog találta az újságírókkal készült interjút is.)

A többi díjazottból még szemezgetünk, ha egyszer lesz idő és persze ha lesz mit (a jelöltek között szoktak még jók lenni), az oknyomozó kategóriában a Timesnak adottnak jó szaga van, a Pentagonnal szerződésben álló háborúügyben nyilatkozó elemzőkről szól. Full lista az összes díjról olvasható formában a Daily Beasten vagy az AP-től, itt pedig egy érdekes felvetés arról, hogy a teljes Wall Streetet feje tetejére állító válságos 2008-ban egyetlen gazdasági lap vagy gazdasági témájú cikk sem hozott el semmit.

VENDÉGPOSZT Bajnai Zsolt írása. Április eleje óta kevésbé vagyok szkeptikus az újságírói szolidaritást illetően, sőt, már-már azt mondom, van remény: a szakmát nemcsak a széthúzás, a túlélésért folytatott gázolás, a saját szerkesztőségen túl nem látás jellemzi. Persze tragédia kell ahhoz, hogy megálljunk, és egy jó ügyért, egymásért, a másikért összefogjunk.

Február elején tragikus hirtelenséggel meghalt egy újságíró. A legfájóbb, hogy Schwartzenberger István – Schwartzi – barátai mellett két iskolás gyerekét és párját hagyta itt. A temetése után néhány kollégája/barátja kitalálta, hogy a reménytelen helyzetbe került családnak segíteni kellene. És elindult egy kicsinyke csoda.

Ez a csoda ott kezdődött, hogy a jótékonysági koncerthez ingyen kapott helyen, ingyen vállalat fellépést a Csík zenekar, Ferenczi György, Török Ádám és a Mini, Cserna Antal és Szalay Kriszta, majd a tűzoltókból alakult Flórián banda – mert ismerték és szerették Schwartzit. És a csoda ott folytatódott, hogy az újságírók által szervezett koncert hírét szinte minden szerkesztőség átvette és közölte. Mindegy volt, hogy a szervezők hol dolgoznak, vagy Schwartzi melyik szerkesztőséghez tartozott. Sőt, nem csak híreket, de hirdetéseket is átvettek, és mindenki lehetőségeihez mérten segített.

Így nem csoda, hogy április 2-án este legalább 300 ember volt az egykori E-klubban, hogy a Csíkos búcsún engedje el Schwartzit. Sokan nem jöttek el, de az ügy mellé akartak állni, és egy-két-három jegy megvásárlásával jelezték, ez nekik is fontos. Még nincsenek pontos adatok, de valahol 1 millió körül lesz az összeg, amivel a kollégák és a barátok segítenek Schwartzi gyerekeinek és párjának.

Szerintem van remény. Mert volt néhány nap vagy hét, amikor úgy érezhettük, hogy van egy szakma, amihez lehet és érdemes tartozni, és e szakma tagjai képesek összefogni, a mindennapokat félre téve egyet akarni. Kár, hogy ehhez valakinek el kellett mennie. De talán legközelebb e nélkül is megy.

Schwartzenberger István a Népszabadság riportere és rovatszerkesztője volt. A tanítóképző főiskola elvégzése után, a Fényszóró című újságnál kezdte pályafutását, később a Közmű, 1990-től pedig az Esti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. Onnan került a Mai Naphoz, majd 1997-től 2008 végéig a Népszabadság következett. Égvilágom címmel 2001-ben jelent meg Besenyei Péter műrepülőről szóló könyve, több, a raliról szóló kötet társzerzője volt.

(A szerző a Minőségi Újságírásért-díj zsűrijének titkára.)

Február elején tragikus hirtelenséggel meghalt egy újságíró. A legfájóbb, hogy Schwartzenberger István – Schwartzi – barátai mellett két iskolás gyerekét és párját hagyta itt. A temetése után néhány kollégája/barátja kitalálta, hogy a reménytelen helyzetbe került családnak segíteni kellene. És elindult egy kicsinyke csoda.
 

Ez a csoda ott kezdődött, hogy a jótékonysági koncerthez ingyen kapott helyen, ingyen vállalat fellépést a Csík zenekar, Ferenczi György, Török Ádám és a Mini, Cserna Antal és Szalay Kriszta, majd a tűzoltókból alakult Flórián banda – mert ismerték és szerették Schwartzit. És a csoda ott folytatódott, hogy az újságírók által szervezett koncert hírét szinte minden szerkesztőség átvette és közölte. Mindegy volt, hogy a szervezők hol dolgoznak, vagy Schwartzi melyik szerkesztőséghez tartozott. Sőt, nem csak híreket, de hirdetéseket is átvettek, és mindenki lehetőségeihez mérten segített.
 

Így nem csoda, hogy április 2-án este legalább 300 ember volt az egykori E-klubban, hogy a Csíkos búcsún engedje el Schwartzit. Sokan nem jöttek el, de az ügy mellé akartak állni, és egy-két-három jegy megvásárlásával jelezték, ez nekik is fontos. Még nincsenek pontos adatok, de valahol 1 millió körül lesz az összeg, amivel a kollégák és a barátok segítenek Schwartzi gyerekeinek és párjának.
 

Szerintem, van remény. Mert volt néhány nap vagy hét, amikor úgy érezhettük, hogy van egy szakma, amihez lehet és érdemes tartozni, és e szakma tagjai képesek összefogni, a mindennapokat félre téve egyet akarni. Kár, hogy ehhez valakinek el kellett mennie. De talán legközelebb e nélkül is megy.

Schwartzenberger István a Népszabadság riportere és rovatszerkesztője volt. A tanítóképző főiskola elvégzése után, a Fényszóró című újságnál kezdte pályafutását, később a Közmű, 1990-től pedig az Esti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. Onnan került a Mai Naphoz, majd 1997-től 2008 végéig  Égvilágom címmel 2001-ben jelent meg Besenyei Péter műrepülőről szóló könyve, több, a raliról szóló kötet társzerzője volt.

(A szerző a Minőségi Újságírásért-díj zsűrijének titkára.)

„Tévedek, ha azt mondom: ön egy naiv zseni?” – summáztam beszélgetésünket Csiki-Bege Lajossal az autóplázája üvegfala mögött, és ő azonnal rávágta: „Eltalálta.” Mi hozta ki belőlem ezt a mondatot? Íme!

Így kezdődik a hétfői Világgazdaság Csiki-Bege Lajosról szóló cikke, el lehet képzelni a folytatást, vagy inkább elolvasni itt. Az üzletember cége, az autóban és ingatlanban utazó Csiki-Bege-csoport a hetekben csődvédelmet kért maga ellen. Ez a Közelkép rovatban megjelent írás viszont az Emberről, nem a vállalatról szól. (Jobb is, látva, hogy az egyik egymondatos ezzel a precizitással ír a cégről: "az elmúlt sok-sok évben nyereséges volt".)

„Mihez nem ért?” – kérdeztem, és meglepődött, ezt még nem firtatta senki. Elmondta, hogyan jöttek egymás után az üzletágak: teherautó-kereskedés, számítástechnikai vállalkozás, fogászati központ, helyi buszjáratindítás, autópláza és legújabban az ingatlanfejlesztés. „Szóval mit nem tud ön?” – tereltem vissza a kérdéshez. Erre azt mondta: „Nincs ilyen, de ha mégis, talán azt, hogy miként fogjam vissza magam."

Nem azzal van a baj, hogy néha az embereket is vegyük észre a számok mögött, és ne legyen minden csupa személytelen csőd és Q1-es gyorsjelentés – sőt. De erre egészen biztosan semmilyen lapban nem az óda a megfelelő műfaj, pláne nem így megírva.

Egy gazdasági napilaptól pedig elvárható volna, hogy bármilyen témához nagyobb kritikai távolságtartással közelítsen, minthogy egyetlen háttérinterjú nélkül megkérdezze az érintettet, aztán megrendülten odaboruljon a lábához.

Elvitték az álmát az itteni viszonyok meg a bankok. Szerinte lehetetlen biztosítékokat kérnek. „Nekik sem, a cégünknek sem kiút ez. Csak a munkatársaimat sajnálom, mert nagy a baj, de nem adom fel” – mondta, és elfordult, hogy ne lássam a könnyeit.

A WAZ (nálunk Pannon Lapok Társasága és HVG) „Bátorság-díjat” alapított. Bármilyen újságírói munkával lehet pályázni (bár ha jól láttam, alapvetően printet és online-t várnak), ami valamilyen formában szembeszállt a hatalommal vagy a korrupcióval.
Határidő: május 15.
Díj: 10 000 euró

Többek között az Európai Bizottság díja a 2009 European Young Journalist Award. Valamilyen publicisztika-szerűséget kell beküldeni (print, online rádió), ami az EU bővítéséről vagy simán Európáról szól.
Határidő: május 31.
Díj: berlini út augusztus végén

Öt felelős szerkesztőből kettőt már leigazolt Martin József Péter volt Figyelő-főszerkesztő maga mellé a vasárnapi Népszabadság létrehozására. A lap neve még nem dőlt el: azt próbálják meg a Népszabadság–Ringier döntéshozói kitalálni, hogy mennyire érdemes a vasárnaphoz (címében is), illetve a Népszabadsághoz kötni az új terméket, ami egyrészt vasárnapi napilap, másrészt hetilap is lenne.

Eközben Lőke András, a HVG Trend rovatának vezetője és Várkonyi Iván, a Népszabadság volt gazdasági rovat- majd lapszerkesztője már beállt Martin József Péter mögé, így ők részt vesznek az előkészítésekben is. Úgy tudjuk, még két szerkesztőt keres Martin.

A lap indítását eredetileg az EP választások előttre tervezték (kihasználva a kampányidőszak adta némileg erősebb érdeklődést a politika iránt), de a jelenlegi állás szerint augusztusban fog elindulni. A csúszás miatt az a pletyka is elindult, hogy a Népszabadság/Ringier a válság okozta hirdetéshiány közepette visszakozik egy új lap elindításától, de úgy tudjuk, ez nincs napirenden, amit a szerkesztői leigazolások is erősítenek.
 

A szükséges alapok mellett (intelligencia, motiváció, munkabírás) a "nagyfokú" irodalmi műveltséget, a "rendkívüli" szociális érzékenységet, valamint a korrektséget emelték ki az őt ismerők a háttérbeszélgetések során. Ki ezt, ki azt, de két tulajdonságot mindenki megemlített: halk szavú és úriember. "Biztos nem szabad ilyet mondani egy magas kormányzati beosztásban lévő valakiről, de ő egy kedves srác" - mondja a volt kolléga, Wachsler Tamás.

A fentiek az Origo 2006-os Bajnai Gordon-portréjában szerepelnek. A rendkívüli szociális érzékenység azóta valahogy elpárolgott a listáról, de ettől még ez a cikk a leghasználhatóbb a leendő nemzetmentővel való ismerkedéshez. A szoci nagyvállalkozókkal történő iszapbirkózással töltött előző három év ugyan sajnos nem tud szerepelni benne, benne van viszont viszonylag érthetően feldolgozva a Hajdú-BÉT sztori, amiről most nyilván napokon belül sokat fognak kiabálni, meg a Gyurcsány-baráthoz illően szürreális történetek arról, 1989/90 tájékán milyen lehetetlenül kommunista nevű demokratikus és szocialista ifjúsági szervezetekben próbált alternatívát szervezni a Fidesznek, mielőtt elment multimilliomosnak.

A cikk szerint Bajnai a vasfüggöny túloldaláról is jó kapcsolatban van – legalábbis volt – néhányakkal, Kósa Lajostól Deutsch Tamáson át Stumpf Istvánig. A politikai motivációkról pedig az Index ugyancsak három éves interjújában beszél egy keveset: amellett, hogy nagyon szereti a hazáját, azt mondja, hogy szeret fejlesztéspolitikával foglalkozni, ami ráadásul teljesen hihetően hangzik. Egyelőre ennyi az ajánlott olvasmány, és remélem, időközben valaki elkezdett dolgozni a cikken, ami részletekbe menően elmeséli, hogy a Kedves Technokrata hogyan cselezte át magát a katasztrófabörleszkjével éppen teljes önmegsemmisítésre törekvő szoci elnökségen, átlépve a Hűtőgépgyáros, az Amway-király Közgazdász, illetve saját közeli barátja, Ferenc holttestét.

És bár nehéz egy olyan hét után nem provinciálisnak lenni, amelynek a végén az egyéb opciók tükrében Kiss Péter miniszterelnöksége elkezdett kifejezetten reménytelien hangzani, lazán idefércelnék egy másik kedves fiúról szóló cikket is. A Newsweek David Cameronról brit konzervatív pártvezérről írt cikke (tényleg kedves fiúnak hívják benne) azoknak ajánlható - már ha ez egy létező halmaz - , akik Tony Blair távozása óta egyetlen dolgot sem tudnának megemlíteni, ami Nagy-Britanniában történt, de valamennyire azért érdeklődnek. A helyzetelemzés lényege az, hogy az előző életében pr-vezetőként dolgozó Cameron sikerrel átragasztotta saját stílusát az alapvetően kicsit poros és gőgös pártra, viszont lassan el kéne kezdenie eldönteni, mit akar csinálni, amikor jövőre minden bizonnyal miniszterelnökké változik.

Párban jár ezzel a Boris Johnson londoni polgármesterről szóló cikk ugyanott: a teljesen önjáró és a legszórakoztatóbb szalonképes európai politikusként leírható exújságírót Cameron 2014-es vagy 2018-as potenciális utódjaként emlegeti az elemzés, miközben saját bevallása szerint neki most pont elég annyi hatalom, amennyije van, és egyelőre az illegális bevándorlóknak adandó amnesztiával és a belvárosi bringasztrádákkal van elfoglalva. (Van egy harmadik cikk is, ami a kormányzó és megfáradt Munkáspárt következő elnökesélyeséről szól, aki egy nő, de ez sajnos olvashatatlanul unalmas.)

Az ORTT pénteken vezényelte le éves rendes szórakoztató műsorszámát: a Civillottó gigászi szerencsekerekét megpörgetve kisorsolták, melyik furcsa nevű civil szervezet melyik közmédiumot felügyelheti a kuratóriumban a következő egy évben.

A delegáltak a Magyar Rádió, az MTV és a Duna TV kuratóriumaiba kerültek. Az örökös kedvenc Magyar BMX Szövetség nincsen köztük, a sportvonalat a Magyar Nanbudo Szövetség (MTV) és a Magyar Sakk Szövetség (Duna) képviselheti jövő márciusig, a nanbudo egy küzdősport.

Bent van továbbá a Bánya- és Energiaipari Dolgozók Országos Szakszervezete (Magyar Rádió), a Hit Gyülekezete, a Hunyadi Szövetség, a Polgári Kör, a Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége és az Országos Nyugdíjas Polgári Egyesület (MTV), illetve a Magyarországi Romák Baloldali Szövetsége, a Magyar Országos Horgászszövetség, a Magyar Üzletasszonyok Egyesület és az Ifjúsági Elsősegélynyújtók Országos Egyesülete (Duna), fogadjuk őket egyperces néma tisztelgéssel.

Teljes lista a Kreatívon.

Z-kategóriás vidéki szoci képviselőket és Fásy Ádám mulatóscsászárt szívatja az Index szerdai videója: Tamás Bence Gáspár Puch László örökös tiszteletbeli MSZP-pénztárnoknak és államtitkárnak adja ki magát, és arról érdeklődik, a hívott felek vállalnák-e a miniszterelnökséget e nehéz órán. Beágyaznám, de lehetetlen, meg amúgy is mindenki látta (aki nem, itt pótolhat).

A videó frenetikusan vicces, talán az első kilencperces direkt online-ra készült film ever, amit végignéztem, ráadásul képileg az égvilágon semmi sem történik rajta. De van mögötte egy tanulságos etikai helyzet: lehet ilyet?

Délelőtt a szerkesztőségnek és a világnak is bejelentették: Krecz Tibor nyerte a Figyelő főszerkesztői székért folyó, némiképp elhúzódó versenyt, így április 15-étől átveszi a lap irányítását Simon Ernő megbízott főszerkesztőtől. Krecz korábban (14 évvel korábban, a Tocsik-botrány alatt) már volt felelős szerkesztő a Figyelőnél, azóta pedig RTL-hírigazgató és vezérigazgató-helyettes, Inforádió-alapító, Matáv-tartalomvezér és Pannon-tanácsadó, részletes bio itt.

A későbbiekben még bőven foglalkozunk a kinevezéssel, de annyit biztosan üzen a lépés – mondja a bennünk élő konyhaelemző – , hogy a lapvezetés nem az eddigi status quo változatlanságára szavazott.

Disclaimer: az Antagon szerzői között Figyelő-munkatárs is van, aki a Figyelőről szóló bejegyzések készültében nem vesz részt.

A marginális, de színvonalas amerikai Christian Science Monitor már hónapokkal ezelőtt beszüntette a nyomtatott napilap megjelentetését, hogy teljes egészében a webre költözzön. Mint a hír körbement, ma ugyanígy tett a Hearst-csoport Seattle Post-Intelligencer című lapja is, csak ezúttal nagyobb a füstje, mert – legalábbis amerikai szinten – viszonylag ismert címről van szó, amit a Digitális Átállás és a Gazdasági Világválság első komoly áldozataként lehet zászlóra tűzni.

Nem egy mosolygós átmenetről van szó: nem csak a nyomdaszámlát húzták ki a költséglistáról, de a 165 fős szerkesztőségből mindössze 20 újságírót foglalkoztatnak tovább. A ma felavatott új online forma radikálisan visszavágott szerkesztőségi tartalmat vegyít némi csoporton belüli magazintartalmak átvételével, meg helyi celebblogerek és közösségi újságírók írásaival (=vélemények, ténygyűjtés helyett, továbbá ingyenmunka), illetve a helyi közéleti blogok tartalmának mazsolázásával.

Viszonylag nehéz mindebből egy az egyben alkalmazható következtetéseket levonni a mainstream nyomtatott napisajtóra nézve (hacsak azt nem, hogy továbbra is fejőstehénként nézni a jelenlegi formában, jelenlegi mennyiségű emberrel dolgozó közéleti médiaiparra egyszerűen nem fog tovább működni – amit eddig is lehetett tudni, de elég szar). Seattle-ben 600 ezren, Washington államban 6,5 millióan laknak, a P-I 120 ezer példánnyal a két nagy lap egyike volt. Anem holdinghoz tartozó, 200 ezer példányos Seattle Times egyelőre túlél, és most a P-I előfizetőit is megörökli, ami jól jöhet, mert nem állt túl stabil lábakon. Mégis születtek tanulságos írások a lap megszűnése kapcsán vagy azzal egyidőben.

VENDÉGPOSZT Bajnai Zsolt írása. Gratulálok mindenkinek, aki március 15-e alkalmából, mint újságíró, valamilyen kitüntetéssel lett gazdagabb. Elfogult vagyok: szerintem díjat egy-egy konkrét munkáért, kitüntetést meg valamilyen megfoghatatlan, ugyancsak megfoghatatlan valakik által fontosnak tartott tevékenységért szokás adni/kapni. (Talán nem is véletlen, hogy sokaknak csak a flekkdíj jut.) Viszont alapvető különbség a díj és a kitüntetés között, hogy az utóbbiról jóval szélesebb körben értesül a közvélemény, mert ilyenkor, „csillaghullás idején”, a sajtó is fontosabbnak érzi, hogy beszámoljon önnön sikereiről. Persze lehet, hogy ezek a beszámolók nem a kitüntetetteknek, hanem a kitüntetőknek szólnak. Tapasztalom: a kolléga sikerét sokszor a saját szerkesztősége is mintha szégyellné, ám a fontos emberek által átnyújtott plecsnire büszke. Rosszul látom, hogy ilyenkor is több fény esik az átadóra, mint az átvevőre?

Melyik a legrangosabb újságíró-szakmai kitüntetés? Az, amelyiknek legvastagabb a borítékja, vagy az, amelyiket a legmagasabb rangú államférfi nyújt át? (Közjogi méltóságot akartam írni, de mintha a Kossuth-díj küszöbét újságírónak nem sikerülne átvinnie. Vajon miért?) Létezik olyan kitüntetés, amelyet e szakma művelői közül mindenki legalább egyszer szeretne megkapni? Vagy jó lenne, ha létezne ilyen?

Ízlés dolga. A magam részéről irigylem a színészeket, az írókat-költőket, hogy nekik mintha lenne ilyen. Persze, nem tudhatom, miként történik a József Attila- és a Jászai Mari-díjak odaítélése. A Táncsicsról viszont tudom.

Olvassák el a közleményeket. Három újságíró-szervezet által kijelölt személyek döntenek a díjról. Tessék mondani: a gyakorló, naponta publikáló újságíró-szerkesztők, zömében 40 alatti és körüli korosztálynak hány százaléka tagja – netán aktív tagja – ezeknek a szervezeteknek? Persze, nem csak saját tagjaikról dönthetnek. Ja, éles szemmel figyelik a kollégák pályafutását, munkásságát, olyan szerves részei a szakmai közéletnek, mint amilyen fontos részei egy valódi újságíró mindennapjainak. Tényleg az a legrangosabb állami kitüntetés, amelyből 4 ide, 2 oda, amelyet megkaphat az egyik szervezet elnökségének tagja is? Nem vitatom, hogy járni jár, csak nem ilyenkor kellene átvenni. Bár ez még mindig a kevésbé ciki kategória, hisz megesett az is, hogy az egyik szervezet egyetlen jelöltet terjesztett a többiek elé: tagjai közül csak saját elnökét tartotta méltónak a díjra. S mivel a megállapodás úgy állt – és áll –, hogy minden oldalnak súlya szerint jár a díjból, az elnök úr meg is kapta a szülinapi ajándékot.

Hát érdemes ezért ácsingózni? Ifjú és kevésbé ifjú kollégák, ez az elismerés jelentené a szakmai csúcsot? Ne válaszoljanak azonnal! Előbb érdemes megszámolni, hogy az elmúlt szűk két évtized, nagyjából 120 Táncsics-díjasa között hány profi szerkesztő, zseniális riporter, olvasók által rajongott szerző vehette át ezt az elismerést (internetes munkásságért meg talán még senki, igaz, ez az iparág még alig évtizedes, és csak kétszer annyian olvassák, mint az összes napilapot). Érdekes aránypárt állíthatnánk fel, ha a másik oldalon a sztárok és a feltételezhető politikai barátok, harcostársak sorakoznának.

De ne legyünk ünneprontóak. Egyszer Táncsics is csak kiszabadul a börtönéből. (Ki jön velem fel Budára?)

(A szerző a Minőségi Újságírásért-díj zsűrijének titkára.)

Az idei Táncsics-díjakat Árpási Zoltán (Somogyi Hírlap), Bodor Pál (ex Magyar Nemzet), Gera Mihály (ex Fotó és Fotóművészet), Mélykuti Ilona (Klubrádió), Szerdahelyi Csongor (Új Ember, Vatikáni Rádió, KDNP), Takács István (ex Népszava, Új Magyarország és Magyar Nemzet) kapták. Az életrajzokat lásd az eMaSán.

A fél médiavilágot birtokló Rupert Murdoch kisebbik fiáról, az angol és olasz érdekeltségeket – köztük a Sunt, a Timest és a Sky-csatornákat – irányító James Murdoch-ról szól az Economist More Intelligent Life című, drága és vastag negyedéves kiadványának portréja.

James Murdoch pillanatnyilag a nyolcvanon túli éppen inneni médiamágnás legvalószínűbb örökösének tűnik, úgyhogy érdemes elolvasni a cikket. Egyrészt a tartalma, másrészt a megírása miatt, a szűkszavúságában beszédes interjúalanyról szóló cikk ugyanis jól mutatja, hogyan tud a riportszerűen megírt angolszász interjútechnika megmenteni egy olyan helyzetet, ahol magából a beszélgetés közben elhangzott szavakból alig derülne ki valami.

A Pulitzer-emékdíjas újságíró, a középiskolai tanár, a volt vasúti hatóság-főnök és társaik után váratlan szerző jelent meg az [origo] – az induláskor általam tartalombarátlan kinézete miatt ledorongolt – Komment.hu-ján. George Clooney (angolszász vidékeken politikailag aktív liberális sztárszínész, nekünk Ross doki) Darfúrról írt a szudáni elnök ellen kiadott nemzetközi elfogatóparancs kapcsán, amúgy nem első külföldi szerzőként az oldalon.

A DailyBeastről elorozott cikk messzemenőkig jogosan került fel, elvégre itthon az, hogy Szudánban mindennapos a rettenet, úgy lett agyonhallgatva, mintha az, hogy itt 20 éve volt rendszervált(oz)ás, felmentést adna az ennél sokkal húsbavágóan elcseszettebb sorsú népekkel való foglalkozás alól. (Tegye fel a kezét, aki legalább nagy vonalakban tudja, mi történik ott, és ezt a magyar sajtón keresztül fejtette meg!) De hogyan és miért került a cikk az oldalra?

Az MTV-elnökválasztás ötödik körében sikerült újrajátszani az előzőt: a balpártok ismét a volt Vodafone- és Raiffeisen-marketinges, majd Állami Nyomda vezérhelyettes Sztaricskai Tamást jelölték, aki pont ugyanúgy bukott el a civilekkel felálló nagykuratórium előtt, mint az előző körben. A múltkor 18:17-re nyert, de nem kapta meg a szükséges kétharmadot, most 17:17 lett a vége, miután van egy civil kurátor az országban, akit hiába fizetünk, ezúttal mégsem sikerült érvényesen szavaznia.

A történet annyira analóg a múltkorival, hogy Lencsés Csaba az [origo]-n megjelent februári cikke tökéletes sorvezető hozzá. Kedvcsinálóul itt a lead:

Az [origo] által megkérdezett, korábbi jelöltek szerint mindenki a pártdelegáltaknál próbálkozik, őket győzködi arról, hogy támogassák jelöltségét, de többen az elméletileg a civil szférát képviselő küldöttekért sem tennék tűzbe a kezüket. Alkalmatlanság, utálkozás és hiábavaló alkuk - megnéztük, hogy mi áll a sorozatos kudarcok hátterében.

Nem akarnánk elvenni a Médiablog jóskenyerét, de egyetlen dolog minket is legalább annyira izgalomban tart, mint a kiadókat, akik dolgoznak rajta: a hordozható, összehajtogatható, vezeték nélkül frissíthető és a szemet a monitornál ezerszer kevésbé fárasztó e-újság, amelynek az eljövetelét évek óta ígérgetik a kicsit kilátástalan helyzetben levő kiadók.

Egy működő prototípus e-papírra

A Fortune most azt írja, hogy a Cosmopolitant, az Esquire-t, a gyengélkedő San Francisco Chronicle-t, valamint további másfél tonna napilapot és magazint kiadó Hearst kiadómonstrum idén előállhat az Amazon betonegyszerű Kindle-éhez hasonlító, de annál jóval nagyobb, kb. A/4-es méretű elektronikus olvasóval. A kiadó interaktív médiáért felelős főnöke nem akart részleteket elárulni, de azt igen, hogy a kütyünek komoly szerepet szánnak a jövőben – és hogy az Amazonnal ellentétben boldogan odalicenszelik majd bárkinek, aki használni szeretné.

A csütörtöki Figyelő címlapsztoriban írt arról, hogy a UPC regionális vezetésében hasonló belső eljárás folyik, mint amely a Magyar Telekomnál is visszaéléseket vizsgált. Hiába: a vizsgálat eredménye időközben megszületett, a cég pedig pénteken mellébeszélős közleményben (az új, ideiglenes ügyvezető „az egyre erősödő versenykörnyezetben, a teljesítmény és az ügyfélelégedettség növelése érdekében egy megújult csapat élén dolgozik majd”, a régiekről pedig semmi említés) tudatta, hogy elmozdították a vezetőket, amit számtalan gazdasági híroldal csont nélkül benyalt.

Közülük a legcsúnyább a FigyelőNet esete: ugyanazon oldalon, ahol változatlan szöveggel szerepel a sajtóközlemény, oldalt ott figyel a Figyelő hetilap ajánlója is nagy UPC felirattal a címlapon (mondja valaki, hogy nincs szükség erősebb print/online integrációra). Az [origo]-közeli Menedzsment Fórum MTI-ből vette át ugyanezt a hírt, ugyancsak a magyarázat igénye nélkül.

A Portfolio.hu még csütörtökön beszámolt a Figyelő cikkéről, ma viszont a pénteki közlemény vagy MTI-hír helyett a Napi Gazdaság hétfő éjjeli hírére hivatkozva számoltak be arról, hogy távozik a vezetés, ezúttal már a Figyelő említése nélkül. Az eMaSa szombaton, MTI-ből vette át a hírt (változatlanul), némiképp furcsa módon, hiszen nem is tartozik a profiljába.

A FigyelőNetes bénázást a HWSW újságíróinak remek blogja, az OMFG szúrta ki. A HWSW már péntek reggel összerakta a történteket, cserébe meg nem erősített belső pletykákkal is színesítette azt.

Újabb érdemi részleteket aztán a Napi Gazdaság keddi cikke hoz, eszerint komoly anomáliákat nem talált a vizsgálat, de azért nyugdíjazták Kovács Nimród eddigi regionális elnököt. A Népszabadság és a Világgazdaság oldalán csütörtök óta nem találtam említést az ügyről.

Egy interjú elméletileg a második legegyszerűbb dolog, amit újságíró a pogácsaevés után csinálhat: az érintendő témákhoz, ugye, eleve ért, hiszen ez a dolga, és innentől fogva csak a jó kérdéseket kell feltennie. Politikusinterjúnál, ha csak egy kicsi tét is van, ez annyival súlyosbodik, hogy az interjút adó politikust nem annyira a kérdések érdeklik, mint hogy mindenáron áttolja valahogy a saját bullshitjét.

Nos, a miniszterelnöki interjúknak bőven van tétje, egy héttel ezelőtt pedig szoros egymásutánban három is megjelent (időrendben: [origo], Hírszerző, Népszabadság). A játék lényege ilyenkor tehát az, hogy miközben az alany – most: Gyurcsány, a válságban evickélő kisebbségi kormány ötödik éve regnáló miniszterelnöke – próbálná a magáét szajkózni, a kérdező megszerezze a választ azokra a kérdésekre, amelyek miatt jött, és hogy ezek olyan kérdések legyenek, amelyekre nem lehetne látatlanban megadni a választ. Hogy sikerült-e?

Vissza az utóbbi időben felkarolt bulvárvonalhoz: Murányi Marcell Blikk-főszerkesztő volt a ma reggeli tilosrádiós A sas leszállt vendége, és sokat beszélt arról, hogyan kezeli a legnagyobb magyar fizetős lap a romabalhét, miért volt logikus lépés felkarolni Seres Mária képviselői költségtérítés-ügyi aláírásgyűjtő akcióját, meg általában: mit gondol a Blikk a saját szerepéről. A műsorban elhangzottakból jószomszédunk, a Szívlapát szemezget, az adás meghallgató itt.

Az Antagon egyébként az utóbbi hónapokban nagyon rákapott a Blikk-olvasásra, nemsokára mi is összegezzük egy terjedelmes bejegyzésben, mi látszik a legnagyobb bulvárlap politika-koverolásából.

Nem, nem fogunk ráállni erre a vonalra, de ez most tényleg egy nagyon furcsa címlap a Népszabadságnál: az alábbi (World Press díjas) kép került a szombati címlapanyag "Gyurcsány Ferenc hétfőn a parlamentben jelenti be válságkezelő csomagját" alcíme alá:

Még hétvégi: a Velvetnek teljes terjedelmében sikerült felraknia a marcali tanárnő home-pornó videóját, ami így az Index-címlapi ajánlóban is megjelent. Fasz meg meztelen kislány már járt az elmúlt hónapokban a főoldalon, de olcsó képeket kidobálni meg egy magánszemély szexvideóját egy az egyben kitolni mégsem ugyanaz. Alant Tamás levele.

Azért ehhez hasonló bunkóságot még nem láttam az Indexen, meg máshol sem a médiában. És most hagyjuk a személyiségi jogot, ami tutira egy bukott pert jelent, de ez a költözés utáni újrakezdés esélyét is elvette ettől a szerencsétlen libától, aki állítólag még egyetemista korában készítette a videót.

Elég egyetlen, tetszőleges fórumba belenézni a hajnali veszprémi gyilkosság után ahhoz, hogy egyértelmű legyen, mekkora szakadék van a médiatálalás és az olvasók általános véleménye között – noha a média nagy része maga is nagyon igyekezett minél álságosabb módon írni a történtekről.

Pedig egyáltalán nem mindegy, hogyan fog viselkedni a mainstream sajtó a következő időszakban, amikor a romakérdés borítékolhatóan eddig nem látott erővel fog terítékre kerülni. Az elmúlt hetek eseményei a zsigeri leegyszerűsítéseket, ösztönreakciókat és az azokat meglovagoló hangokat erősítik majd fel. A vasárnap és korábban mutatott teljesítmények alapján pedig nem számíthat sok jóra, aki a médiától várja, hogy árnyalja a képet.

OLVASÓI VÉLEMÉNY Kovács Bálint írása. A magyar sajtó hagyományait jól ismerve elhamarkodott kijelentés lenne, hogy minden idők legbugyutább címlapképével jelent meg a csütörtöki Népszabadság – mindenesetre egy taggal biztosan újra bővült az Igénytelen Tervezőszerkesztők dicsőségfala.

A képen egy levelezőprogramban készülő e-mail egy részletét látjuk – kicsit elferdítve, hogy nehogy véletlenül unalmas legyen. A kép egyetlen „fontos” eleme a felület mintegy három százalékát teszi ki: a címzett mail-címe helyén szerepel a leendő hivatal neve (a később nyilván felugró ablak azzal a szöveggel, hogy „Some addresses in the "To" field were not recognized. Please make sure that all addresses are properly formed”, nem szerepel a képen, pedig azon legalább lehetne röhögni egy sort) – a „metafora” nagyjából annyira egyszerű, mint egy fekete fakocka.

A hülye olvasót meg úgyse zavarja.

Eddig a Disznókkal szeretkezett a kunbajai elmebeteg volt a kedvenc toposzhalmazó bulvárcímem, de arról igazából sosem tudtam, valaki demonstrációs céllal találta-e ki, vagy tényleg megjelent egy kétezer-korai Blikkben. A Velvet fenti címe, a Szülés helyett pornózni akar Benkő Dániellel a nekrofil kórboncnok viszont a lehetőségek határáig halmozza a kulcsszavakat (a találatot Péternek köszönjük). Ha valaki emlékszik jobbra, tolja kommentbe!

Ez a gyöngyszem persze már a kattintáshajhász online korszak szülötte: részletekben bármelyik netes híroldal elsüthette volna, nem csak az egy ideje automatizált kőbulvárt játszó Velvet. "Legjobb szalagcím ever" kategóriában viszont van néhány legyőzhetetlen külföldi példa, amelyek még nyomtatott címlapokon virítottak az utcákon.

A nagy klasszikus a Freddie Starr ate my hamster (Freddie Starr megette a hörcsögömet): ezt az a Sun sütötte el '86-ban, amelynek a vasárnapi kiadásáról, a News of the Worldről pont az előző bejegyzésben írtam. A sztori szerint az akkor negyvenes angol komikus-énekes egy barátjánál vendégeskedett, egy előadásról hazatérve megkérte a házigazda barátnőjét, hogy csináljon egy szendvicset, és mivel nem kapott, dühében két szelet kenyér között megette a csaj Supersonic nevű hörcsögét.

Másfél évtizeddel később, az önéletrajzából derült ki, hogy a történet kamu és az érintettet nagyon idegesíti (a riporter csak annyit reagált: persze, hogy kamu), de a főcím attól már rég bevésődött a popkulturális emlékezetbe.

A melegházasságok engedélyezéséről a Velvetéhez hasonlóan többkulcsszavas címmel emlékezett meg a szintén angol Daily Express: Registrars fear flood of bogus gay weddings by asylum seekers (Az anyakönyvvezetők menekültjog-kérők tömeges ál-melegesküvőitől tartanak).

Egy friss, tökéletes-közeli példa pedig 2007 nyaráról származik, amikor terroristák megpróbáltak autóval áttörni a glasgow-i repülőtér bejáratán, de miután elakadtak és berohantak volna, a derék skótok leteperték őket. Egyikük, egy taxis másnap reggelre örökös helyi hős lett: a Daily Record címlapja szerint "Úgy tökönrúgtam a lángoló terroristát, hogy elszakadt az inam" (I kicked burning terrorist so hard in balls that I tore a tendon in my feet).

Nektek mi a legemlékezetesebb, bárhonnan?

...legalábbis a News of the World példája szerint. A Christian Science Monitor elemzi-hátterezi a brit Sun vasárnapi kiadásaként üzemelő NOTW címlapsztoriját, amely egy helyre kis inhalátorral pipával a kezében, füvezés közben mutatja a Pekinget tönkrenyerő Michael Phelps-t.

Ők hívták fel a figyelmet arra, hogy nem véletlenül nem ez az első eset, hogy a brit bulvárlap értékes skalpot ejt. A lap honlapján kiemelt helyen ajánlják, hogy nagy pénzt fizetnek az olyan exkluzív sztorikért, mint a mostani is volt – semmi blikkes "tízezer egy fotóért", simán lakást, autót és utazást emlegetnek, a részletes FAQ pedig jól mutatja, hogy bejáratott rendszere van a dolognak.

Azt pedig, hogy kifizetődő rutinról van szó, egyértelműsíti az a Phelps-botrány közben kevés helyen említett, de az eredeti cikkben szereplő tény, hogy az olimpikon szóvivői egészen vad dealek ígéretével próbálták lebeszélni a lapot a publikálásról – hiába.