VENDÉGPOSZT Bajnai Zsolt írása. Gratulálok mindenkinek, aki március 15-e alkalmából, mint újságíró, valamilyen kitüntetéssel lett gazdagabb. Elfogult vagyok: szerintem díjat egy-egy konkrét munkáért, kitüntetést meg valamilyen megfoghatatlan, ugyancsak megfoghatatlan valakik által fontosnak tartott tevékenységért szokás adni/kapni. (Talán nem is véletlen, hogy sokaknak csak a flekkdíj jut.) Viszont alapvető különbség a díj és a kitüntetés között, hogy az utóbbiról jóval szélesebb körben értesül a közvélemény, mert ilyenkor, „csillaghullás idején”, a sajtó is fontosabbnak érzi, hogy beszámoljon önnön sikereiről. Persze lehet, hogy ezek a beszámolók nem a kitüntetetteknek, hanem a kitüntetőknek szólnak. Tapasztalom: a kolléga sikerét sokszor a saját szerkesztősége is mintha szégyellné, ám a fontos emberek által átnyújtott plecsnire büszke. Rosszul látom, hogy ilyenkor is több fény esik az átadóra, mint az átvevőre?
Melyik a legrangosabb újságíró-szakmai kitüntetés? Az, amelyiknek legvastagabb a borítékja, vagy az, amelyiket a legmagasabb rangú államférfi nyújt át? (Közjogi méltóságot akartam írni, de mintha a Kossuth-díj küszöbét újságírónak nem sikerülne átvinnie. Vajon miért?) Létezik olyan kitüntetés, amelyet e szakma művelői közül mindenki legalább egyszer szeretne megkapni? Vagy jó lenne, ha létezne ilyen?
Ízlés dolga. A magam részéről irigylem a színészeket, az írókat-költőket, hogy nekik mintha lenne ilyen. Persze, nem tudhatom, miként történik a József Attila- és a Jászai Mari-díjak odaítélése. A Táncsicsról viszont tudom.
Olvassák el a közleményeket. Három újságíró-szervezet által kijelölt személyek döntenek a díjról. Tessék mondani: a gyakorló, naponta publikáló újságíró-szerkesztők, zömében 40 alatti és körüli korosztálynak hány százaléka tagja – netán aktív tagja – ezeknek a szervezeteknek? Persze, nem csak saját tagjaikról dönthetnek. Ja, éles szemmel figyelik a kollégák pályafutását, munkásságát, olyan szerves részei a szakmai közéletnek, mint amilyen fontos részei egy valódi újságíró mindennapjainak. Tényleg az a legrangosabb állami kitüntetés, amelyből 4 ide, 2 oda, amelyet megkaphat az egyik szervezet elnökségének tagja is? Nem vitatom, hogy járni jár, csak nem ilyenkor kellene átvenni. Bár ez még mindig a kevésbé ciki kategória, hisz megesett az is, hogy az egyik szervezet egyetlen jelöltet terjesztett a többiek elé: tagjai közül csak saját elnökét tartotta méltónak a díjra. S mivel a megállapodás úgy állt – és áll –, hogy minden oldalnak súlya szerint jár a díjból, az elnök úr meg is kapta a szülinapi ajándékot.
Hát érdemes ezért ácsingózni? Ifjú és kevésbé ifjú kollégák, ez az elismerés jelentené a szakmai csúcsot? Ne válaszoljanak azonnal! Előbb érdemes megszámolni, hogy az elmúlt szűk két évtized, nagyjából 120 Táncsics-díjasa között hány profi szerkesztő, zseniális riporter, olvasók által rajongott szerző vehette át ezt az elismerést (internetes munkásságért meg talán még senki, igaz, ez az iparág még alig évtizedes, és csak kétszer annyian olvassák, mint az összes napilapot). Érdekes aránypárt állíthatnánk fel, ha a másik oldalon a sztárok és a feltételezhető politikai barátok, harcostársak sorakoznának.
De ne legyünk ünneprontóak. Egyszer Táncsics is csak kiszabadul a börtönéből. (Ki jön velem fel Budára?)
(A szerző a Minőségi Újságírásért-díj zsűrijének titkára.)
Az idei Táncsics-díjakat Árpási Zoltán (Somogyi Hírlap), Bodor Pál (ex Magyar Nemzet), Gera Mihály (ex Fotó és Fotóművészet), Mélykuti Ilona (Klubrádió), Szerdahelyi Csongor (Új Ember, Vatikáni Rádió, KDNP), Takács István (ex Népszava, Új Magyarország és Magyar Nemzet) kapták. Az életrajzokat lásd az eMaSán.
