A Népszabadság mellett a HVG a másik olyan nagy mestere a magyar sajtópiacnak, ahol egy erős és saját múltjába szilárdan, bár egyre kényelmetlenebb arccal kapaszkodó szerkesztőség fekszik mindenféle érdemi váltás útjában (és a jövő bevételei szempontjából mindkét esetben mellékes, ki hogy ítéli meg a múltat). Az elmúlt évtized minden társadalmi, kulturális és technológiai változását bármiféle merész húzás nélkül, kelletlen oldallépésekkel bekkelték ki, és bár felvillant némi reménysugár a kiadó irányából, amikor megvétózták a szerkesztőség által ismét megkoronázni kívánt Réti Pál főszerkesztői hosszabbítását, az új vezető, Vass Péter első nyilatkozataiból (jöjjön egy-két új rovat, piszkáljuk a dizájnt) már érezni lehetett, hogy a forradalom már megint el fog maradni.
Nem tévedett nagyot, aki velünk együtt így gondolta. Ezt megújulásnak hívni nagyon erős volna, a ráncfelvarrás tökéletes szó arra, ami történt – egy kis optikai tuning egy belül egyre fáradtabb valamin, ami után senki nem azt fogja mondani, hogy "Úristen, meg sem ismertelek, te vagy az?", hanem esetleg azt, hogy "Vidéken voltál a hétvégén?".
A dizájn egész jó. Vargha Balázs óvatos, de szép munkát végzett (szerintem jóval szebbet, mint néhány éve a Narancsnál – apropó, Vargha kéznyomának ezzel a melóval egészen szép részesedése lett a hetilappiacon), nem itt van a baj. Kaptak némi karaktert az eddig semmilyen címek és leadek, és végre nem folyik végig az egész újságon a szövegtenger, hanem vannak nagyobb anyagok, amik nem két hasábon, hanem három hasábon, egész oldal szélességű leadekkel és címekkel indulnak, halleluja. Mi több, elsőre nem is tűnt fel, de a HVG korábbi önmagához akár radikálisnak is mondható, hogy vannak látható méretű képek – a vizualitás előretöréséről ugyan szó sincs, de korábban az egyharmad oldalas fotó is elképzelhetetlen lett volna.
Az elv azonban maradt az, hogy "a legtöbb cikkhez majd legyen valami fotó". A Háború a kardiopiacon és társai esetében ez méltányolható is, de például az új Stílus rovat egy extravagáns építészről szóló cikkeknél két szál bélyegképet behányni, és cserébe két flekken keresztül próbálni leírni, hogy egy csomó tiritarka, furcsa valami hogy néz ki kifejezetten értelmetlen önbéklyózásnak tűnik.
Nem tudom hova tenni aztán az új kiemelést sem (hat-hét szavas, jobbára értelmezhetetlen töredékmondatok az oldalak közepén), kár, hogy a szerkesztőség pont erre a feltehetően vagányságnak gondolt mellélövésre volt nyitott. Ezzel épp a funkciót vesztették el, mert az, hogy "nem a liberális álmok szerint alakult", nem figyelemfelkeltő, hanem egy alany nélküli szövegtorzó, ami után az ember inkább zavarában nézi meg a címet – csak azoknak mond bármit, akik már ismerik a témát, miközben pont annak téved oda a szeme, aki még nem ismeri, de egy villanással meg akarnánk győzni, hogy jöjjön, ismerje csak, érdemes.
És apróság, de jelenlegi formájában a tartalomjegyzék is csak muszájból van ott, pedig ekkora újságnál már bőven lehetne a lapon belül is ajánlani a cikkeket. Ez viszont csak négy anyagnál van így (lustán kimásolt leadekkel), a többi csak egy tipóra szép, de tartalmilag ijesztő címfelsorolás.
A tartalom egészen ugyanaz. A meglevő rovatok határainak tologatását valószínűleg senki nem fogja észrevenni (beolvadt a Monitor), az újdonság veleje a tech-híreket feldobáló Prizma meg a Stílus nevű életmód-kultúr-valami lenne. A Prizma a kötelező letudása, nem egy lelkes, ihletett tech hírparádé, leszámítva a csavart szabadrúgás fizikáját kis grafikonnal bemutató, meglepően élénkre sikerült sarkot, abból kéne két oldal.
A Stílus már zavarbaejtőbb: életmódnak, az olvasót nem csak karosszékben a világ folyásáról töprengve elképzelni képes megközelítésnek, a magaskultúra alatti szórakozás lehetőségének nyomát sem találtam benne, ami alapvetően az itthon szokásos félreértés – írjunk arról, amiről úgyis tudnak.
Ott van ugyanakkor a külső szerzők töprengéseit sorjázó "Miről szólnak a 2010-es évek?" összeállítás, ami a trendeket igyekszik láttatni és értelmezni, irodalomtól az építészetig. A törekvés még jól is állhatna, de az írások vagy nekihevülten közhelyesek, vagy csak simán megúszósan unalmasak. Eközben pedig az egészet áthatja a HVG-ben korábban ennyire soha ki nem ütköző vegytiszta ballib dohogás, hogy most majd jön a begyepesedett, tekintélyelvű jobbos kultúrfölény.
Egyrészt ez legalábbis vitatható és egy magát okosnak tartó laptól vitatandó is, de olyan szerzőt nem választottak, aki ezt – akár a túloldalról, akár a dögunalmas bal-jobb ellentét helyett/fölé más szempontokat beemelve megtette volna. Másrészt ha ez tudatos lólábkilógatás, azzal a HVG meglepően szűk karámba zárja magát – egy-két százaléknyi eddig gyanútlan szoftjobbos olvasót biztosan gyorsan lemorzsolnak majd, miközben ahhoz meg egyáltalán nem elég érdekes vagy markáns sem ez, sem például a kétoldalas programajánló kötelezőízű válogatása (hányan sikolthatnak fel a HVG-t olvasva, hogy lesz Kocsis-hangverseny, pedig nem is gondolták volna?), hogy emiatt bárki HVG-t kezdjen el olvasni.
Más érezhető változás meg nincs – a nyelv maradt olyan, amilyen, szereti, aki szereti. Nekem messze túl passzív, a kelleténél sokkal többet utalgató és sokkal kevesebbet mondó, és a láthatóan még mindig az ablakba kitűzött Economist pengeéles, imponáló okossága helyett jobbára csak okoskodó.
Nem nyúltak egy könnyen gyógyítható, de nagy hibához sem, amit pedig régóta görgetnek: a HVG-nél kevés helyen írnak unalmasabb leadeket. A régivágású, híriskolás mondatok megpróbálják az egész történetet visszaadni két sorban, és gyakorta olyan jól sikerül nekik, hogy az embernek semmi motivációja elolvasni utána a cikket, úgyis tudja már a lényeget, a téma meg inkább fontos(nak gondolt), mint izgalmas, úgyhogy tényleg nem is fogja. A nagy nyugati testvérekben eközben vagy a problémafelvetésnél véget érnek a leadek, és így fenn marad a hangsúly, vagy ha le is kerekítik az ívet, szóhasználattal, megvillantott drámákkal érzékeltetik, hogy a "De hogyan?" miatt érdemes átrágni a betűtengert.
A régi alagút. "Ha tartalomban újat nyújtunk, az talán több olvasót vonz, olyanokat, akik eddig nem olvasták a HVG-t, esetleg vissza tudjuk hozni azokat, akik az elmúlt években úgy döntöttek, nem olvassák tovább a lapot" – ezzel vezette fel ezt az egészet Vass Péter az eMaSán. Nos, ahhoz, hogy egy hatoldalas új rovat, meg két oldalpárnyi szürke techhír és színházajánló új tartalomnak tűnjön, nagyon kell hunyorogni: ezek betömködött lyukak, nem bármi új kezdete (hacsak az egyre jobban kiálló ballib csápokat nem vesszük annak).
Olvasó ettől vissza nem jön, mert az olvasók vagy azért tűntek el, mert meghaltak (profánul hangzik, de hát tényleg), vagy már aránytalannak érezték az árat egy olyan lapért, ami élményt nem nagyon ad a pénzért cserébe, csak a tájékozottság érzetét, egy közéleti tanórát – ugyanezt az illúziót megtalálják online, és arra is rájöttek, hogy ott rákattinthatnak közben másra is. Új olvasó meg főleg nem lesz ebből – azt a marék új tartalmat már meg lehet találni máshol, mélyebben vagy érdekesebben, kevesebbért.
Az új olvasókhoz az kéne, hogy a lap készítői belássák, hogy nem a vesztébe hülyül az a gonosz, igaztalan világ, csak önmagában már nem nagy fegyvertény, hogy vannak hírek és hátterek külföldről, és még ha nyomtatott közéleti magazinhoz is nyúl egy mai harmincas, akkor sincs ideje ágyba bújni egy lexikonnal, hanem elvárná, hogy ennél jobban megszűrjék és feldíszítsék neki a világot ahelyett, hogy csakazértis ráöntik az egészet. Vagy azt felismerni, hogy a kép nem bűn, hanem az a dolog, amire a szemünket eredetileg kitalálták.
Amire ez jó volt, az az, hogy esetleg az apadás lassuljon, vagy legyen egy rövid, csalóka kiugrás a grafikonban. És amit a fiatalok (értsd: harmincasok) elől gondosan elszigetelt szerkesztőség üzen ezzel a világnak, ami azt mondja neki, hogy "bocs, de egyre kevésbé érdekelsz", az az, hogy "bocs, de ti is egyre kevésbé érdekeltek minket".
