Hitler él és virul – éppen arról tárgyal, hogy ő vezesse a BBC Radio 1 reggeli műsorát. A Kellogg’s zombihadsereget szervez, hogy lerohanja Norwich-ot. És vajon még hasonló „láthatatlan” sztori van, amit eltakar a jog köde? Csak Isten tudja.

 

De nem mondhatja el.

Charlie Brooker, a Guardian publicistája így fogta meg annak a múlt heti angol történetnek a lényegét, ami egészen meglepő módon nem lépte át a határokat, a magyart legalábbis biztosan nem, pedig a rosszabb hiszemű pr-cégek és ügyvédi irodák valószínűleg oda és vissza lennének a gyönyörtől. Orwell, köszöni, él és virul, és változatlanul Angliában él.

A sztori röviden: Nagy-Britanniában két meglepő, médiát érintő jogszabály is létezik. Az egyikről lehetett tudni, a másik viszont annyira hátborzongató, hogy az ottaniak is csak múlt héten szereztek tudomást a konkrét létezéséről – és ez is a véletlenen múlt, pontosabban azon, hogy 2009 van, és internet a világban.

Az egyik szabály az, hogy létezik az a fajta bírói végzés, ami még egy sztori megjelentetése előtt eltiltja az újságot a közléstől, legalábbis automatikusan vesztes pert és súlyos következményeket helyez kilátásba. A másik pedig az a végzés, a super-injunction, ami azt is megtiltja, hogy az első végzésről, vagy általában a sztori létezéséről bármit írjon az újság. Azaz: nem lehet megírni, hogy valamit nem lehet megírni – hogy mi az a valami, és hogy miért nem lehet megírni.

A konkrét sztori, amivel mindez felszínre került, egy Trafigura nevű brit olajcég esete: össze-vissza szennyezték az elefántcsontparti tengerpartot, ezügyben pedig egy angol képviselő fel is szólalt a helyi parlament alsóházában, de ez nem derülhetett ki, mert egy sajtóesetekre specializálódott ügyvédi iroda nem csak előre letiltatta a vonatkozó Guardian-cikkeket, de azt is, hogy írjanak arról, hogy letiltatták.

A Guardian főszerkesztője, Alan Rusbridger a Twitteren jelezte, hogy történt valami a parlamentben, amiről nem írhatnak:

Now Guardian prevented from reporting parliament for unreportable reasons. Did John Wilkes live in vain?

Nem csak a Twitteren múlt, persze: a twit végén linkelt cikk többet is elárult arról, mi történt, az újság jogos felháborodásán kívül például az egészet elintéző ügyvédi iroda, a Carter-Ruck nevét.

The Guardian has been prevented from reporting parliamentary proceedings on legal grounds which appear to call into question privileges guaranteeing free speech established under the 1688 Bill of Rights.

 

Today's published Commons order papers contain a question to be answered by a minister later this week. The Guardian is prevented from identifying the MP who has asked the question, what the question is, which minister might answer it, or where the question is to be found.

 

The Guardian is also forbidden from telling its readers why the paper is prevented – for the first time in memory – from reporting parliament. Legal obstacles, which cannot be identified, involve proceedings, which cannot be mentioned, on behalf of a client who must remain secret.

 

The only fact the Guardian can report is that the case involves the London solicitors Carter-Ruck, who specialise in suing the media for clients, who include individuals or global corporations.

A lap kellően ügyesen csúszott át a kiskapukon ahhoz, hogy még ne lehessen megcseszni a fenti cikkért, de a twitterezők az ügyvédi iroda és a témáról már korábban is író szerző nevének segítségével ki tudják kotorni, miről lehet szó.

A főszerkesztő spontán, ártatlan twittelésről ír (miről írna, persze), de elég valószínűtlen, hogy erről lett volna szó. A Trafigura aznap estére a legnépszerűbb twitteres címke lett, másnap délre pedig annyira egyértelművé vált, hogy kiborult a bili, hogy a cég ügyvédei visszavonatták a szuper-végzést, és háborítatlanul a cégre borulhatott a teljes szarosvödör – sokkal erősebb visszhangot keltve, mintha a sztori akadálymentesen jut be a médiába, és hal el a szokásos 48 óra alatt.

Bővebben:

• Wikipedia-szerű definícók a számomra változatlanul elég nehezen érthető brit sajtóletiltó végzésekről
• Charlie Brooker egy héttel később, ahol az egészről olvastam
• Alan Rusbridger főszerkesztő utólagos jegyzete
• a PR media nevű, a sajtó és a pr-szakma viszonyával foglalkozó brit blog posztja

(Aki mélyebben olvasott/okosabb minderről, ne legyen rest kommentelni!)