Egy interjú elméletileg a második legegyszerűbb dolog, amit újságíró a pogácsaevés után csinálhat: az érintendő témákhoz, ugye, eleve ért, hiszen ez a dolga, és innentől fogva csak a jó kérdéseket kell feltennie. Politikusinterjúnál, ha csak egy kicsi tét is van, ez annyival súlyosbodik, hogy az interjút adó politikust nem annyira a kérdések érdeklik, mint hogy mindenáron áttolja valahogy a saját bullshitjét.

Nos, a miniszterelnöki interjúknak bőven van tétje, egy héttel ezelőtt pedig szoros egymásutánban három is megjelent (időrendben: [origo], Hírszerző, Népszabadság). A játék lényege ilyenkor tehát az, hogy miközben az alany – most: Gyurcsány, a válságban evickélő kisebbségi kormány ötödik éve regnáló miniszterelnöke – próbálná a magáét szajkózni, a kérdező megszerezze a választ azokra a kérdésekre, amelyek miatt jött, és hogy ezek olyan kérdések legyenek, amelyekre nem lehetne látatlanban megadni a választ. Hogy sikerült-e?

A Népszabadság interjúja ("Ez csendes forradalom") nem jó, amihez mindkét fél együttműködése kellett. Ferenc válaszok helyett nemzetmentő beszédet tart, illetve úgy osztja a Fideszt, mintha egy csepeli lakossági fórumon lenne. A kérdéseket – bár azok a válaszok nélkül végigolvasva, önmagukban védhetőek lennének, ha elfogadjuk, hogy egy kritikusan szimpatizáns alapállást magáévá tevő szoclib napilapról van szó – csupán fogódzóul használja mindehhez, és csak az interjú elején, melegítés közben válaszolja meg őket, meg a vége felé még egyet, feltehetően figyelmetlenségből.

A többit viszont simán megkerüli, és sajnos elmaradnak a makacs viszontkérdések. Így nincs válasz arra az – ennél amúgy is áttételesebben megfogalmazott – kérdésre, szóba jöhet-e egy MSZP-SZDSZ-MDF Olajfa jövőre, ha az EP-választásokon mindhárom párt durván szív. Érvek helyett kijelentés a válasz arra, nem súlyosbítja-e a cigánykérdést Az út a munkába program: Gyurcsány szerint ez pont, hogy válságkezelés, de ezt bemondásra kell elhinni vagy nem elhinni neki (és innen már csak fél mondatra vannak a senki által nem firtatott épülő bölcsődék).

Ehhez mérten az pedig voltaképpen adekvát lezárás is, hogy Ferenc elköszönésül újabb fideszezéssel tudja le az újabb reformtervek társadalmi támogatottságára vonatkozó kérdést, és közben utaljon bizonyos megőrizhető kedvezményekre – kérdés híján nem tudjuk meg, melyekre. A szemközti oldalon Sólyom Lászlónak hasonló tér jutott a kinyilatkoztatásokra, a különbség csak az, hogy lényegesen jobban illik a szerepköréhez, hogy hagyják szózatot intézni a néphez.

A Hírszerző interjúja már reménykeltőbb. A makrogazdasággal foglalkozó első rész olvasmánynak kicsit darabos a repkedő számoktól, de a lényeg – hogy mit gondol és miért – ettől még kihámozható marad. A számok mellett pedig a szinte kivétel nélkül eldöntendő, egyenes kérdések is segítenek abban, hogy ne Gyurcsány uralja a beszélgetést. Az építkezés után viszont sajnos kimarad a ziccer: miután a kérdező a semmittevéssel azonosítja az elmúlt egy év bársonyos reformjait, a miniszterelnök csupa 2008 előtti példát hoz a semmittevés cáfolatára, az eredeti felvetés és ezzel a beismertetés lehetősége pedig elveszik az átalakítások részleteinek tárgyalásában.

Az interjú második feléből viszont jobbára csak az derül ki, hogy a kérdező és a miniszterelnök ugyanazon a tiszteletreméltó állásponton vannak cigányügyben. Eközben elmarad az eddigi felelősség firtatása, holott a – jó szándékú, de dogmatikusan kezelt – oktatási szegregációellenes törekvéseket leszámítva a második ciklusát töltő kormány egyetlen értelmes mondattal nem állt elő, amíg – szó szerint – tűz nem lett. Erről lett volna mit beszélni.

A magasan legjobban sikerült interjút, az [origo]-ét nem véletlenül hagytam a végére, igaz, a kérdező itt kicsit csalt. A miniszterelnök feltehetően egy válságügyi szériabeszélgetéssel számolt, ehhez képest onnan indulva az interjú közepén kapott vagy fél tucat olyan, szembenézésre ösztökélő és őszinte kérdést, amelyeket összegzése el is hangzik az egyik kérdésben: "Megérte?" Szó szerinti válasz nincs, de a szál ezekkel a szavakkal záródik:

Igen, én arra akartam rávenni a szocialistákat, hogy ezt [az eddigi intézkedéseket] ne tekintsék soknak, hanem ennél sokkal többet akarjanak.

Hogy a beszélgetés fonala és konok hangneme meglephette Gyurcsányt, az a legutolsó kérdésre adott válaszból derül ki (az egy oldalnyi nyílt te-is-tudod-én-is-tudom megkerülésből álló, pártfinanszírozós kérdéssor végén):

Valakinek elég bátornak kellene lennie és ugyanilyen hangot használnia Orbán Viktorral szemben. Ha használ ilyen hangot, és ő pedig hajlandó beadni a derekát, akkor Magyarország jobb lesz.

Az pedig csak szubjektív beleérzés, de nem tudok szabadulni tőle, hogy Gyurcsány – akinek az őszödi igazságroham óta tudhatóan nem a Népszabadságban használt negédes nyelv a sajátja – valószínűleg kimondottan élvezte az interjút, legalábbis az ellenfelet, itt ugyanis végig embernyelven beszél (a végén becsúszik egy beszédesen fésületlen "állati" is). Ezen persze az is segít, hogy az interjú minimálisan szerkesztett, élő leiratnak tűnik, ami az én ízlésemhez amúgy is közelebb áll, mint a visszaküldözgetett kéziratokból születő, két sajtóközlemény beszélgetésében végződő műinterjúk.

Szerintetek?

(A nem az interjúk tartalmával foglalkozó és/vagy érvmentes kommenteket csípőből töröljük.)