Kimagasló mérnöki teljesítményekről és a sorsdöntő kihívások idején is derekasan helytálló boltosokról valahogy sosem csinálnak drámákat – hiába, na, a hatalom szexibb dolog. Illúziói senkinek ne legyenek: a Frost/Nixon sem egy újságíróeposz, hanem a hatalom természetét boncolgató film, de ettől még simán kötelező darab mozijáró újságíróknak és -jelölteknek – még ha messze nem százszázalékos műről van is szó.

A Frost/Nixon – bár van benne fikciós részlet elég – legalább annyira dokudráma, mint játékfilm: egyetlen tárgya az a többrészes, maratoni interjú, amit egy léha brit showman tető alá hoz és a szembesítés felé kormányoz a Watergate-botrány következményei elől a lemondásba menekülő Nixonnal. Szálból kettő van: egy Nixon, egy a riporter Frost oldalán, szigorúan a címszereplőkre szegezve a kamerát. Rajtuk kívül minden karakter statikus és egydimenziós, ami a két háttérstábnál például még belefér, de mondjuk Frost díszletszerepre kárhoztatott csajánál, a két óra alatt tíz egyforma mosoly erejéig megjelenő Rebecca Hallnál kimondottan bántó.

A film ettől még jól működik, és ez két dolognak köszönhető: egyrészt tapinthatóan és kikerülhetetlenül épül a feszültség, ahogy emelkedik a tét, másrészt szerencsére egyik főszereplő sem fekete-fehér. Frost nem kérlelhetetlen nettó hős, hanem egy véletlenül történelmi szerephez jutó bájgúnár, Nixon pedig nem a sátán, hanem Frank Langella saját Nixon-verziója, maró humorral és a megfelelő pillanatokban jó adag kétellyel és önváddal. A két – a Frost/Nixon előbb Londonban, majd New Yorkban futó színpadi változatban láthatóan összeszokott – színész elég is ahhoz, hogy lazán elvigyék a filmet a hátukon, noha csak az interjú építkezik, a szereplők maguk alig (csak a dramaturgiailag kötelező ponton, mégis kicsit megalapozatlanul fordulnak 180 fokot, amikor kell).

Az izgalom simán megvan, a szájbarágás pedig elkerülve, de azért majdnem dokuról lévén szó, a legjobb filmnek szóló Oscar-jelölést nehezen érteni (a Nixon-színészé már inkább érthető), ahogy a 8,2-es IMDB-értékelésben is van vagy egy pontnyi túlzás. Az amerikai ünneplés inkább az épphogy ki nem mondott Bushos párhuzamoknak szólhat – az újságírós-leküzdős zsáneren belül korhangulat-festésben vagy több szereplő mozgatásában a Good Night And Good Luck sokkal erősebb volt.