VENDÉGPOSZT Stanley Ukridge, a Verbális Numerák szerzőjének írása. Az egyetlen lapombudsmant foglalkoztató hazai lap, a Népszabadság nemrég publikálta Paul Lendvai értékelését a lap elmúlt két hetéről.
Általában igen érdektelennek tartom Lendvai cikkeit, minthogy nagyobbrészt saját politikai nézetei, illetve az általa másutt olvasottak megjelentetését várja el a Népszabadságtól. Ez ugyan érdekes szempont, azonban igen távol áll a lapombudsman szerepkörétől.
Mostani dolgozatának első harmadában viszont a Dél-Oszétia – Grúzia – Oroszország konfliktus kezelését elemzi Lendvai, ahol is a lap értékeire nézve pozitív, míg a moszkvai tudósítójára negatív kijelentéseket tesz. E megállapítások egyike se sem egyeztethető össze saját tapasztalataimmal.
I. A lap plurális karaktere
Az augusztus 5-i és 19-i értékeléseimben elhangzott figyelmeztetéseket a politikai színvakságról és rezsimbarát "lakkozásról" az elmúlt két hét Oroszországról és Grúziáról szóló anyagai minden tekintetben megerősítették. Ugyanakkor ki szeretném emelni, hogy a lap plurális karakterének megfelelően szerencsére voltak fontos kivételek is.
Lendvai abból szűrte le, hogy a lap plurális karakterű, hogy egymásnak szögesen ellentmondó cikkek jelentek meg a Népszabadságban.
Ez azonban igencsak felszínes álláspont. A lapot olvasva ugyanis ennél sokkal szomorúbb a kép: ezt a lapot nem szerkeszti senki – bár az egyes részeit igen, a lap egésze már egy saláta.
A külpolitikai rovat többé-kevésbé konzisztens szemszögből nézte végig a fegyveres konfliktust. A „nézte végig" annak szól, hogy mindebből – főleg eleinte – alig jött le valami a lapban. Miklós Gábor ugyanezt a szemszöget képviselte mindkét, Lendvai által dícsért jegyzetében.
Szőcs László washingtoni tudósító pedig szintén a külpolitikai rovat munkatársa, és a Gáti cikk ugyanezt az irányt képviseli.
Tehát a Lendvai által megdícsért cikkek mind a külpolitikai rovat munkái.
Az orosz nagykövet ezzel szemben a Vélemény rovatban fejtette ki országa álláspontját, és Lendvaival szemben nagyon helyesnek tartom, hogy a Népszabadság teret engedett írásának, teljesen függetlenül attól, hogy annak egyetlen szavával sem értek egyet. Azt ugyan nem tudom, hogy a grúz nagykövet miért nem él ugyanezzel a lehetőséggel, de több okból is feltételezem, hogy nem a Népszabadság utasította vissza írásának megjelentetését.
Akivel itt komoly bajok voltak-vannak, az Aczél Endre, aki az Álláspont rovatban (szerkesztőségi vélemények helye) volt bátor először az Al-Kaidához hasonlítani Grúziát, később finomabban bár, de hasonló kapitális baromságokat írt össze.
Írásaival az a legkisebb gond, hogy Oroszországot kiáltja ki erkölcsi nagyhatalomnak és Grúziát megbüntetendő aljas népírtónak. Nagyobb baj ennél, hogy „elemzéseiben" Moszkvából nézi a világot. Teszi ezt oly természetességgel, hogy meg sem említi: álláspontjában Moszkva szemével kívánja bemutatni a konfliktust, így aztán cikkei a független szemlélődő álcája mögé bújva nettó orosz propagandát rejtenek.
Összességében itt egy keveset és lassan, de megbízható színvonalon tájékoztató külpolitikai rovatot, egy nagyköveti véleményt és az aczéli elszabadult hajóágyút látjuk. Ha nagyon szigorúak vagyunk, akkor felróhatjuk a külpol rovatnak, hogy nem küldött tudósítót Tbiliszibe, de őszintén szólva én annak is örültem, hogy a moszkvai tudósító eljutott Vlagyikavkazba (Észak-Oszétia). Bárcsak ott tartanánk, hogy ilyesmiket tudunk számonkérni a lapon.
Az viszont igenis számonkérhető, hogy Lendvai miért nem említi meg Aczél elképesztő publicisztikáit jelentésében.
Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy az Álláspont rovat a lap leggyengébb láncszeme. Például Aczél tárgyi tévedésekkel terhelt elképesztő nézőpontja nagyjából három naponta sújt le az olvasóra. Írásai még véletlenül sincsenek összhangban a lap egyéb részeivel, esetünkben a külföld rovattal. Miközben például a grúz támadást kiváltó orosz provokációkat dokumentálta a lap, Aczél váratlan és indokolatlan támadással vádolta meg Grúziát.
Lehet ez a véleménye Aczélnak, és akár még igaza is lehetne. Azonban a konzisztes szerkesztés azt kívánná, hogy véleményét támassza alá olymódon, hogy az ne mondjon ellent egy másik rovat híreinek.
Például megtehette volna azt, amit a témában a másik végletet képviselő Seres a Hírszerzőn, amikor kijelentette, hogy tökmindegy, ki kezdte a háborút, Oroszország viselkedése elfogadhatatlan (ezt Seres akkor írta, amikor még nem indult be a grúz propaganda-gépezet azügyben, hogy mi is váltotta ki a grúz bevonulást). Aczél véleményei azonban rendre alátámasztás nélkül, ilyen módon ellentmondásban maradnak a következő oldalon olvasható hírekkel.
Nem pluralizmus ez tehát, mint Lendvai hiszi, hanem dilettáns szerkesztés, és a régmúlt idők érdemein alapuló publikálási gyakorlat kevercse.
Képtelen vagyok ugyanis elhinni, hogy ha ugyanazokat a szövegeket, amiket Aczél produkált, egy fiatal újságíró vinné be a szerkesztőhöz, nem vágnák azonnal a kukába. De ami ennél is fontosabb: a szerkesztőségi véleményt annak valódi súlyához mérten kell kezelni. Amiket Aczél összehordott, az nem csupán egy levitézlett újságíró személyes véleménye, hanem a teljes Népszabadságé is.
II. A moszkvai tudósító szigorúan oroszbarát szövegei
A zavaros címek és a moszkvai tudósító szigorúan oroszbarát szövegei többször egész mást sugalltak, mint a nyugati sajtó kommentárjai és e lapok moszkvai munkatársainak riportjai.
Én egyetlen zavaros címmel találkoztam, amikor is a Vonulnak ki az orosz csapatok cím alatt a többször is frissített cikkből kiderült, hogy erről szó sincs. Ez valóban hiba, ám az, hogy a nyomtatott ciklusidőhöz (napi lapzárta) szokott Népszabadság egyáltalán nekiáll a folyamatos frissítésnek, komoly előrelépés. Ezzel gyermekbetegségek járnak, amiket ki kell nőni. Az tehát, hogy a lapombudsman rámutat e hibára, helyes, de ilyen alapon a lap súlyos szerkesztési melléfogásaival kellene megtöltenie hasábjait.
Persze lehet, hogy emellett is sok zavaros cím volt, azonban Lendvai adós marad ezek felsorolásával – és a Népszabadság Online szerkesztősége pedig azzal, hogy legalább a Lendvai által címmel hivatkozott cikkeket belinkelje.
A „moszkvai tudósító szigorúan oroszbarát szövegei kitétel" szöges ellentétben áll Nyilas Gergely cikkeivel. Nyilas ugyanis moszkvai tudósítóként pontosan azt teszi, amit egy tudósítónak kell: tudósít.
Ha olyan dolgokról kell tudósítania, amivel esetleg személy szerint nem ért egyet, akkor is tudósít. És ezt remekül is teszi: meg lehet nézni, hogy a cikkeiben szereplő lényeges dolgok mekkora részével találkozhatunk a nyugati lapokban, és azt is, hogy e lapok mennyivel bővebb információt nyújtottak arról, mi folyik, és miként vélekednek Moszkvában.
Nyilas veri a mezőnyt, és rendkívül precízen tud írni – bizonyítékot szállítva arról, hogy az újságírás igenis egy szakma. A nem ritkán hajmeresztő orosz nyilatkozatokat olymódon mutatja be cikkeiben, hogy még véletlenül sem azonosul ezekkel. (Ha az olvasó talál ellenpéldát, kérem szóljon). Lendvai bírálata ilyen módon egyáltalán nem áll meg.
A komoly kérdés az, hogy akkor mi vezérelhette Lendvait e súlyos vád megfogalmazásakor? Mit „rontott el" Nyilas?
Biztosat ezügyben nem tudhatunk, mivel Lendvai nem fejti ki dolgozatában, mit is várna el a moszkvai tudósítótól. Én három dolgot tartok elképzelhetőnek (más ötleteket örömmel vennék):
Lendvai esetleg azt várná Nyilastól, hogy tudósításaiban tompítsa az orosz nyilatkozatokat valamilyen módon. Például úgy, hogy az oroszok által vélt és folyamatosan hangoztatott grúz agresszió kifejezést tegye idézőjelbe annak jeléül, hogy ő maga elhatárolódik e szemlélettől, viszont valaki ezt mondta.
Másik lehetőség, hogy Lendvai azt várja, hogy a putyini keményvonalat szóban vagy tettel támogatók hangját jóval kevésbé, avagy egyáltalán nem kellene a Népszabadság tudósítójának bemutatnia.
Végül az is elképzelhető, hogy Lendvai szerint érdemes összekeverni a tudósítás és a kommentár műfaját, így azonmód a "megfelelő" szemszögből lehet láttatni az eseményeket.
Ezek az ötletek nem saját kútfőből származnak, hanem a mainstream nyugati média olvasgatásából loptam őket.
Nagyon világosan fogalmazok: az ilyen „modern" szerkesztői gyakorlatok ellentétesek az újságírás fogalmával. Így, bár kétségtelen, hogy a hazai újságírás sok dolgot tanulhatna a külföldi lapoktól, ezeket a hülyeségeket legjobb lenne meghagyni nekik.
Itt ugyanis egy lap ideológiai hovatartozásának az újságírás lényegét (informálás) sárba tipró megnyilvánulásáról van szó: a lap értékítéletének ellentmondó hírek és vélekedések egyes szerkesztők szerint gyöngítenék a lap karakterét.
Ha karakter alatt magánvalóságépítésre (itt egy extrém példa) gondolnak e lapszerkesztők, akkor igazuk van, én azonban meg vagyok arról győződve, hogy nem ettől lesz igazán karakteres egy újság. Ellenben kiváló módszer ez arra, hogy a lap lemondjon a széleskörű tájékoztatásról, aminek egyenes következménye az, hogy az olvasók üzletileg fájó része pedig lemond magáról a lapról.
Lendvai tehát egy valóban létező, ámde igen rossz irányvonalat kíván ráerőltetni a Népszabadságra. Egy dologban bízhatunk: ahogy eddig, úgy most sem vált ki a legkisebb hatást sem a mindenkori lapombudsan véleménye.
Paul Lendvai lapombudsmankodásáról korábban itt írtunk.
