Az álságos semlegességet nyugodtan félre lehet tenni olyankor, amikor az egyik oldal éppen törvényt hoz arról, hogy részéről befejezte a beszélgetést.
Magyarország tegnap ismét nagy lépést tett előre, hogy még eggyel szabadabb ország legyen: mostantól a közhivatalok önkéntesen dönthetik el, el szeretnének-e számolni a döntésekkel és a pénzzel!
Azzal a pénzzel, ami náluk van, de a miénk. Hogy mire költik, kinél és miért. Elvégre mégis csak kicseszés az állami szervekkel, hogy egyfolytában újságírók meg bloggerek akadékoskodnak, miközben a sok magáncég azt csinál, amit akar. (Ami egyébként a legkevésbé sem igaz.)
Nem kicsit arcbamászó húzás ez abban az országban, ahol a miniszterelnök egy hete nyilvánosan duzzogott a kamerába, miután egy dél-dunántúli boltosnak nem volt kedve megmondani neki, mennyi a napi forgalma, ami aztán tényleg a magánügye akkor is, ha a faluban három bolt jelenti a szabadversenyes kapitalizmust. Hátborzongató két nap alatt végigverni a törvényt a Parlamenten, hogy még a szokásos pár tucat fős tüntetésre és szigorú Facebook kommentekre se legyen ideje senkinek, és mielőtt azt gondolná bárki, hogy biztosan valamelyik alulvértezett komondor-gazdával végeztették el a piszkos melót, a javaslatot beadó Cser-Palkovics András, Dr. előző életében médiával foglalkozó szakpolitikus volt. Egy-két tippje akadhat, hogy tényleg azért kérdeznek-e annyit az újságírók, mert irigykednek a nyolcórás munkaidőre. És ha valóban a közhivatalok leterheltsége miatt aggódna, előlegezzük meg neki a Dr. előtag alapján, hogy azt talán nem rendkívüli eljárásban fejezné ki.
A Főszerkesztők Fóruma „hatalmas visszalépésről” ír, amit „rendkívül aggasztónak” talál. Ez igazán mértéktartó fogalmazás annak tükrében, hogy egy rakás élvonalbeli újságírónak az adatigénylés volt a fő munkája: ők ezentúl abban bízhatnak, hogy gyakran kallódnak hozzájuk adatok véletlen, de ellenőrizhető széláramlatokon vagy bátor forrásokon keresztül – a híresen tökös és önálló magyar közigazgatás mindkettőre számos példát ígér. (A törvény betűje ugyan lényegében azt mondja, hogy adatkérelemkor a hivatalok mérlegelhetnek, még pontosabban azt, hogy visszaélésszerű adatkérelem esetén megtagadhatják az adatszolgáltatást, illetve hogy a pórnépnek nem jár annyi adat, mint amennyit az ellenőrző szerveknek amúgy is összeraknak. Azt a minisztériumi sajtóst viszont nehéz elképzelni, aki azzal akar bevágódni a főnökeinél, hogy az adatszabadság jegyében a lehető legtöbb infót nyomja ki, ha mostantól már legálisan megteheti azt is, hogy rávágja az újságíróra az ajtót és röhög a műbőr túloldaláról, az újságíró pedig mostantól nem szaladhat a bírósághoz.)
A Vastagbőr kínjában azon nevet, hogy a durva adatkorlátozást nehéz lesz majd mindennapos nyugat-európai gyakorlatnak eladni, de ez az összes vicces az egész történetben. A rapid törvénymódosítás akkora port kavart, mint szokott, magyarán a Nagykörúton túlról már nem látszik az egész. Az alkotmányfúráshoz hasonlóan itt is egy elég absztrakt ügyről van szó, amivel első gondolatra remek ötlet lehet a szokásos vérfagyasztó cinizmussal visszaélni: híradó- vagy vidéki napilapszerkesztő legyen a talpán, aki az információszabadság szó felhasználásával ír egy ütős headline-t. (Az RTL például becsülettel megpróbálta tegnap este, de a „Korlátozzák a közérdekű adatok megismerését” cím láttán valószínűleg nem egyenesítették ki az Alföldön a kaszákat. Igaz, az a néhány kocka maradandó, amikor Lázár Jánosnak látszik az arcán, hogy még őt is zavarja, ahogy hazudik.)
De ezúttal mellé is csúszhat a túlontúl magabiztos kormányzati logika, épp amiatt a trafikmutyi miatt, amit jó eséllyel be szerettek volna takarni. Annak nyilván kicsi az esélye, hogy a zsákfalvakban induló spontán tüntetések országos adatszabadsági mozgalommá érnek, de annak már nagyobb, hogy az újságírók indirekt módon megvédik a munkájukat azzal, hogy adatszűkében is a mainstream ingerküszöb fölé tolják az összes eddigi mocsokságot egyetlen kerek sztoriban egyesítő dohányügyet. Azzal együtt is, hogy ez a bármilyenoldali ellenzéki spin doctorok munkájával erősen határos terület, nem volna haszontalan elkezdeni megkeresni azokat a tisztességben megőszült, mozgássérült trafiktulajdonosokat, akik helyett most politikuscsaládok jutnak ajándék megélhetéshez. Az álságos semlegességet nyugodtan félre lehet tenni olyankor, amikor az egyik oldal éppen törvényt hoz arról, hogy részéről befejezte a beszélgetést. Ehhez kell a Blikk meg a kertévék, de nekik még külön jól is állna.


A 9/11 körüli számok sztorija például nem csak egy sima visszaemlékezés, de egyben annak a korrekt beismerése is, hogy a kábeltévék és a feltörő net miatt már akkor szépen kifejlett krízis közben mennyire kellett még egy méltóságteljes utolsó tánc. Értelemszerűen érdekes a Lewinsky-ügy belső története: a Newsweek nem jött ki a náluk landolt sztorival, majd miután a Drudge Report lelőtte a hírt és ujjal kezdett mutogatni rájuk, atomfegyver kategóriájú lapszámmal álltak elő, amely már akkor is legalább annyira szólt magáról a cikk születéséről/nem születéséről, mint annak tartalmáról.
Azt sem tudni, a kiadó most miben bízik: valószínűleg a név erejében és abban, hogy léteznék még behunyt szemmel költő, őrült hirdetők. Az ormótlan példányszámok (=szürreális remittenda) miatt évi 42 millió dollárba került pusztán a nyomtatás, és az eddigi maradék hirdetőket bevonzó, elkeseredetten kiterjedt – a szolnoki vasútállomás nekem mindig is túlzásnak tűnt – globális terjesztésről akkor még nem beszéltünk. Összegre ez nagyjából ki is adta a veszteséget, de azt, hogy még a Daily Beast is sejti, hogy ennél kicsit körülményesebb lesz a matek, jól mutatja, hogy az utolsó kiadás híre együtt érkezett egy újabb elbocsátási hulláméval. Hogy ki maradt, és ők mihez kezdenek a képernyőn, az kiderül élesben, alighanem van pár szúrósabb levegőjű székház a világon, ahonnan kíváncsian figyelik majd ezt a nekifutást.
A még a VNU-s múltból megörökölt Figyelő sosem illeszkedett a szórakoztató lapokban erős és profi Sanoma portfóliójába, és ennek megfelelően a topmenedzsmentben sem akadt elkötelezett állandó pártfogója. (Beszédes például, hogy a tender bejelentésével egy időben a lapigazgató Bálint Viktor a távozás mellett döntött.) Ám amíg a legutóbbi évekig kitartó konjunktúrában szinte magától folyt a reklámpénz a presztízslapba, addig azért az senkit sem zavart, hogy van egy patinásnak mondható, véleményformáló ékkő házon belül – a Nők Lapját meg a Fülest amúgy sem a mindenkori kormány hirdette tele.
Kinek kéne?
A Sanoma-vezetés a fenti feltételezés szerint nem tesz mást, mint körön kívülről érkező vevőjelöltre vár: bár balra szívesebben adnák a lapot, az ellenszélben minimum kockázatosnak tarthatják, jobbra meg könnyű volna adni, de nemigen fűlik a foguk hozzá. Ez a gondolatmenet persze azt feltételezi, hogy a Figyelő kellő figyelem esetén önmagában is üzemeltethető nyereségesen.
ár, hanem az alapján döntenek, ki tudja a továbbiakban is garantálni a lap függetlenségét, legkésőbb tavaszig kiderül.