A Stefánia út és a Thököly sarkán egy teraszon ülve, majd átülve, végül az utcán állva az egész olyan természetesnek tűnt. Velem történt, ezért nem volt hihetetlen. Leírva egy kicsit az, pedig ez Magyarország, 2009. Úgy tűnik, egy cikk írása közben lehallgatták a telefonom, és az egyik találkozómra oda küldtek egy nyugdíjas ügynököt, spiclit, vagy ki tudja, mit. (Igaz, volt felkészítés: akiket megkerestem, vagy az irodaház tetején, szabadban beszéltek, vagy kivették akkumulátorjukat a telefonukból.) Ez persze nem 100%-ig biztos, de ilyen ügyekben ritkán az valami, és valószínűtlen, hogy pont így tréfált meg volna a véletlen, ahogy.
A cikk ma jelent meg a Figyelőben, arról szól, hogy az Eclipse Informatikai Zrt. sok milliárdos, titkosított állami közbeszerzéseket nyer (a Miniszterelnöki Hivataltól és a Nemzeti Közlekedési Hatóságtól), miközben még igazi honlapja sincsen (csak ilyen), viszont volt NBH-s kapcsolata igen.
A Stefánia sarkán pedig az történt, hogy kb. 15 perccel a találkozóm kezdete után (amin éppen egy „név nélküli” forrással találkoztam) leült a szomszédos asztalhoz egy nyugdíjas, 70-es bácsi. Protézis, aranylánc, fekete nadrághoz fehér zokni, rózsaszín kigombolt ing. Leült, és minket figyelt. Egy idő után annyira feltűnő volt, hogy arrébb ültünk. Erre a bácsi kiment az utcára, megállt a sarkon és onnan figyelt minket. Az interjúalany hosszan a szemébe nézett, de ő csak nem kapja el a tekintetét, ahogy az normális lenne. Ehelyett néha telefonál, és kiderül, hogy ez a nyugdíjas, aranyláncos bácsi pont egy Nokia N95-öst használ, ahogy az szokványos ilyen körökben. Konstatáltuk, hogy figyelnek, kimentünk az utcára, megálltunk tőle kb. 30 méterre, vártunk. Néha ránk nézett, néha telefonált.
Egy idő után elhagytuk a helyszínt. A kocsimmal még megálltam mellette, pár másodpercig szemeztünk (semmi meglepődés, kérdő tekintet). Megszólítom, hogy elvihettem-e, csak hogy lássam, hogy reagál. Váltottunk pár szót, de hülye kérdéseim egy percig sem lepték meg, mintha még egy félmosoly is elhagyta volna a száját. Továbbhajtottam, majd megálltam a 7-es megállójában, és néztem a visszapillantó tükörben, mit csinál. Öt másodperc sem kell, hogy kinézzen az oszlop mögül. Ezzel a képpel búcsúzom a nyugdíjas kollégától.
Nincs sok kétségem afelől, hogy bárki is küldte a rózsaszín ingest, a szándék nem valódi titkos megfigyelés volt, hanem éppen az, hogy észrevegyük. De ettől még tudták, hogy hol és mikor találkozunk.
