Terjedelmének kábé kétharmadában újságírós témákkal foglalkozik a tiszteletreméltó, de olykor reménytelenül elméleti Médiakutató téli száma. A témák egytől egyig fontosak, és bár olvashatók online, szép hosszúak, úgyhogy megéri beszerezni nyomtatva – azzal együtt is, hogy mint rögtön kifejtem, a feldolgozás egyenetlen.

Német kiadók Magyarországon, Népszabadság és megyei lapok, a magyar főszerkesztők véleménye saját magukról, cikkvisszaküldés és -letiltás, szélsőjobb a médiában, és Mi A Baj A Magyar Médiával?

A hat cikkből kettőt Antagon-szerző [is] jegyez – nem fogom megpróbálni eljátszani, hogy ezeket különösebben elfogulatlanul olvastam volna (írjátok meg hozzászólásban, mit gondoltok róluk!).

A pénzüket hozták, a jobbik eszüket nem

Galambos kolléga azt kutatta nettó egy évig, hogy a magyarországi sajtóban a rendszerváltás óta fontos hídfőállásokat birtokló német kiadók szakmai vagy pénzügyi befektetőként viselkedtek ezidáig nálunk. A cikk a vizsgálódás eredményének kivonata, és lelövöm a nyilvánvaló poént: jórészt arról szól, miért nem voltak szakmaiak a befektetők.

A háttérinterjúknak köszönhetően sok a beszédes részlet arról, meddig tartott a belső szocializmus a Népszabadságban (ezt olvasva azt is könnyebb megérteni, miért szívnak most annyira azzal, hogy véget ért), hogyan sikerült nem megvenni az Index-előd iNteRNeTTo-t, amikor adták volna, és hogyan lehet még mindig egy alig-áttéten keresztül tulajdonos a szocialista párt. Emellett tanulságos dolgok derülnek ki a megyei lapok vezetőinek gondolkodásáról is, a német Manager Magazin volt vezérigazgatója pedig roppant szívderítő módon hidegvérrel eltemeti a nyugati mércével is épkézláb sajtó esélyeit:

A minőségi újságírással szembeni elvárások ebben az országban nem keresztülvihetők. Nem azért, mert az emberek nem akarják, hanem azért, mert nincs meg hozzá a kritikus tömeg. Egyszerűen nem kifizetődő. Nem megy, az ország túl kicsi.

Kinek kell a külpol?

Wild Judit és a szintén antagonista Dull Szabolcs főszerkesztői interjúkon keresztül a hazai sajtó vezéreinek szerepértelmezését és a hard témák feldolgozásakor elfogadott módszereket vizsgálta. A "fizetünk-e információért" és "védjük-e a forrást" blokkok az egy évvel ezelőtti egyrészt-másrészt típusú tanulságokat hozzák, és bár vannak pozitív jelek fontos helyekről, még mindig sok a "csinálnánk mi az oknyomozást, de hát a körülmények!" féle mutogatás is.

Iszonyú beszédes viszont az a táblázat, amely azt mutatja, mi fontos a főszerkesztőknek és mi fontos szerintük a közönségnek. Eszerint például a bonyolult témák ábrázolása lényegében passzió: a lapoknak háromszor annyira fontos (65%), mint szerintük az olvasóknak (23%). A külpolitika követését egynegyednyi főszerkesztő jelölte meg magától (így is kétszer annyian, mint a politikai közbeszéd tematizálását – halló?), viszont ők mind egészen biztosak abban, hogy az olvasók ezt leszarják telibe (0, azaz nulla százalékra adják). A civil újságírásról pedig szemlátomást még mindig összesen másfél ember tudja a 27 főszerkesztőből, hova tegye.

A többi írásból kedves a 168 Órás Lampé Ágnes a cikkek megjelenés előtti átírhatóságáról szóló, szubjektív-sztorizós morgolódása – jól kapcsolódik az Antagonon nemrég megénekelt visszavont, majd igen hülye formában megjelent Kreatívos interjúhoz. A tanulság ezúttal is az, hogy a homályos jogszabályokat rendre az újságírók rovására értelmezik a bírók, de nincs ez így jól.

A szélsőjobb és a média: messziről indít és ott is marad

Barta Judit A szélsőjobboldali tematika kezelése a magyar médiában című írása jó sok szempontot elővesz, aztán szerintem sajnos jól ott is hagyja a nagyját a levegőben. Elhangzik például, hogy Tomcat rendre leiskolázza a riportereket, így nem működik az, hogy a média majd hagyja, hogy néhány élő interjúban szalonképtelenre szívassa magát, de ennek okaként a szerző megengedően elfogadja a pénztelenséget, ami mindenre azért nem lehet mentség. Médiakutatós cikktől szokatlanul "forrásaink szerint" típusú állítások is szerepelnek benne az országos tévék hírműsorainak vidékéről: említ például informális egyeztetéseket a hírszerkesztők között, de az nem derül ki, hogy ezek milyen sűrűn, milyen mélységben, milyen indíttatásból zajlanak.

És miközben rögzíti az írás azt a tényt, hogy mivel új a probléma, egyelőre a magyar média is jobbára felkészületlenül bánik vele, menet közben tanulva, amit kell, nem jön például fel az a szempont, hogy egyáltalán meddig kell a nyilvánvalóan a médiafigyelemre pályázó antidemokratikus megmozdulásoknak teret adni a demokratikus sajtóban. És általában: az írás szerintem túl kívülről indít, túl óvatos és messze túl sekélyre ás csak – pont abban a témában, ami az egyik legaktuálisabb és -gyakorlatiasabb problémafelvetés az egész lapban.

Furcsa és szomorú vitaindító Borókai Gábortól

Borókai Gábor Heti Válasz-főszerkesztő a felvezetés szerint az újságírás állapotáról szóló cikke pedig elég furcsa és egyúttal egy kicsit szomorú is. A Médiapédia wikijében elejtett mondatok már megelőlegezték az itt írottakat, a Fogyasztói média, avagy lufifújás reggeltől estig cím pedig nem hagy sok kételyt a tartalmat illetően. A cikk egyetlen rezignált vádirat a politikai-gazdasági gúzsba kötött média ellen, és ezzel nincsen baj, sőt, hatásos vitaindító lehet – kár, hogy a sorokból süt, hogy Borókai reménytelennek tartja nagyjából az egész Heti Válaszon túli médiauniverzumot.

Egy díjnyertes oknyomozást művelő konzervatív hetilap vezetőjének a cím összegezte problémafelvetés még egyáltalán nem állna rosszul, de több részlet is gyengíti az írás erejét: a pályatársakról alkotott, alig kimondatlan vélemény úgy, hogy közben a Heti Válasz is következetesen csak balról tár fel tényt; a piaci alapon működő médiarendszer ostorozása úgy, hogy most adták el a Heti Választ és szerzett tulajdont Borókai a nyereséges kiadóban; vagy az az elejtés, hogy a Borókai alapította HírTV – amúgy szerinte is vitatható – tudósítása híján az MTV 2006-os ostromát úgy hamisíthatná meg a hatalom, ahogy akarná (ami egyszerűen nem igaz, hacsak nem tévékre szűkítjűk a médiát, mert abból emlékeim szerint valóban csak a HírTV-t engedték maguk mellé a tüntetők).

Azt a Demokratába illően zavaros, kifejtetlen sugallást pedig egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy a kertévék tulajdonosai a "szívességért" (a koncessziók valóban gáz 2005-ös mutyi-meghosszabbításáért) cserébe "apró gesztusokat tesznek támogatóiknak. Akkor, amikor kell […] a képernyős színvilág kialakításával befolyásolva a választások eredményét." Kár ezekért – a kevesebb több lett volna, mert az írás alapgondolatáról lenne mit vitázni abban a magyar sajtóban, aminek pont a kitekintés-szerepértelmezés nélküli rutinszerű üzemelés az egyik kulcsbaja, és dinamikusan zuhanó példányszámokat tud felmutatni egy éppen félig fejreállt világban.

A Médiakutatót senki ne keresse Relayekben vagy Inmediókban, mi hetekig hiába tettük. Az árusító könyvesboltok némiképp elavult listája itt található. A Jókai téri Írók boltja biztos tipp, a Kálvinnál levő Filagórában pedig egy ingyenes törzsvásárló-regisztráció után 800 forint helyett 700 a lap.