Tisztelt Sajtóosztály!

Azért írok Önöknek, mert a napokban az amerikai nagykövetségtől kaptam egy megtisztelő meghívást. Felajánlották, hogy elvinnének a NATO és az amerikai diplomácia által közösen szervezett és finanszírozott utazásra Koszovóba. Céljuk, hogy a téma iránt érdeklődő újságírók jobban megismerhessék a békemissziókban szolgáló katonák tevékenységét és életét. Engem pedig azért választottak, mert többször is írtam már a témáról.

Ennek kapcsán ötlött újra az eszembe egy régóta foglalkoztató kérdés. Vajon a magyar állami szervek sajtó, közönségkapcsolati és hasonló osztályainál miért ritka a fentihez hasonló eset, és miért érezni sokszor, hogy nem nagyon érdekli őket a nyilvánosság, és a kifelé mutatott kép?

Csak hogy a Koszovó-témánál maradjunk, a Honvédelmi Minisztérium sajtóosztályát még április környékén kerestem meg a koszovói magyar békemisszió új feladatával kapcsolatban. Láthatóan a katonai-diplomáciai vezetésnek fontos a Magyar Honvédség külföldi szerepvállalásainak propagálása, ám ennek ellenére a sajtóosztály azóta sem reagált a kérdéseimre.

Wagner Péter biztonságpolitikai szakértő is szóvá tette már a blogján a honvédelmi kommunikáció visszásságait, de a probléma nem csak a HM környékén létezik. Az Oktatási és Kulturális Minisztériumban több mint egy éve írják az Országos Széchenyi Könyvtár leszakadt tetejével kapcsolatos kérdésemre a választ. Az egyik nyári fesztivál alatt történt sorozat-betörések kapcsán a rendőrségtől szerettünk volna információhoz jutni: itt a felkészületlenség és az információhiány még a Kádár-rendszert jellemző arroganciával is párosult.

Az újságírók között gyakoriak az ehhez hasonló történetek. Hetek múltán megérkező semmitmondó sablonválaszok, süket telefonok, körbekapcsolgatás, betartatlan „majd visszahívjuk” ígéretek.

Kivétel van persze. A Magyar Televízió sajtóosztályán még sosem fordult elő, hogy pár óránál-egy napnál tovább kelljen várni a válaszra, vagy arra hogy visszahívjanak, még akkor sem, ha amúgy kínos ügyet kellett fényezgetni. Nyilván nem ők az egyetlenek. Máshol is találni gyors és segítőkész munkatársakat, de sajnos az összkép nem ilyen, és ezt sajnos az év végi együttkajálós sajtófogadások sem feledtetik.

A fentiekkel kapcsolatban szeretnék Önöknek néhány kérdést feltenni:

• Mit gondolnak Önök az állami szerv munkája, a sajtó és a közönség közti kapcsolatokról? A sajtónak és az állampolgárnak semmi köze, hogy mi folyik odabent, vagy az állami intézmény működésének alapeleme a nyilvánosság?
   
• Mi értelme van egy három hét alatt megírt három soros válasznak, ami garantáltan ugyanazokat a szófordulatokat (fontosnak tartja, elsődleges céljának tekinti, mindent megtesz) tartalmazza, de releváns információkat alig?
   
• Mi a napi rutin a sajtóosztályokon, ha az elvégzett munka ilyen szintű?
   
• Mi a véleményük arról, hogy az egyetemen az újságírás alapjainak a tanításakor már úgy beszélnek a sajtóosztályokról, mint megbízhatatlan bürokratikus zárványokról, ahonnan kicsi az esélye bármi fontosat megtudni?

Mielőbbi válaszukat előre is köszönöm!

Tisztelettel,

Kiss Ádám
Antagon