Épp egy blogon alighanem nem kell túlragozni, hogyan járt el az idő a XX. század klasszikus „elmagyarázzuk, mi volt ez pontosan és mondunk még néhány érdekeset hozzá” hírmagazinjai felett. A legtöbben, akik december elején hallották a hírt, hogy az év végén az utolsó print Newsweek érkezik, valószínűleg inkább azért vonták fel a szemöldöküket, mert azt hitték, hogy ez már valamikor korábban megtörtént.

A decemberi kommentárok szerint az ősrivális Time-ot sem az olajcégek megmaradt greenwashing hirdetései tartják víz felett, hanem az, hogy egy AOL Time Warner nevű vállalat a kiadója, ami még egy csomó érdekes dologgal keres egy csomó pénzt, és valamiért nem zavarja, ha kedves öreg bácsik ennek egy részéből múzeumot üzemeltetnek.

Utolsó szám: Mad Men printben
Európából és évtizedekkel későbbről nézve eleve nehéz átélni, mit jelentett az egykori hőskor, de aki bevásárol az utolsó lapszámba, felzárkózhat, mert lényegében a Mad Ment kapja médiára lefordítva. Az egykori manhattani székház a címlapon eleve önmagában akkora, hogy az összes magyarországi kiadó beférne (de tényleg mind, az Új Emberrel és a Kisalfölddel!). Az utolsó szám ráadásul meglepően sikeresen hívja elő és öltözteti önmagukat olvastató történetekbe ezt a korszakot – ha a világgal is ezt csinálták volna hetente, lehet, hogy gyakrabban találkozunk.

A 9/11 körüli számok sztorija például nem csak egy sima visszaemlékezés, de egyben annak a korrekt beismerése is, hogy a kábeltévék és a feltörő net miatt már akkor szépen kifejlett krízis közben mennyire kellett még egy méltóságteljes utolsó tánc. Értelemszerűen érdekes a Lewinsky-ügy belső története: a Newsweek nem jött ki a náluk landolt sztorival, majd miután a Drudge Report lelőtte a hírt és ujjal kezdett mutogatni rájuk, atomfegyver kategóriájú lapszámmal álltak elő, amely már akkor is legalább annyira szólt magáról a cikk születéséről/nem születéséről, mint annak tartalmáról.

De főleg a két korábbra nyúló visszatekintés, a Time-Newsweek párharcról szóló kettős interjú és a tényleg mad menes szerkesztőségi sztorizgatások erősek: a hotelok bárjából visszafutva kezelt JFK-gyilkosság, a költségszámlákra írt 300 nepáli serpa, az egész business classos-lakosztályos-nőket tökéletes természetességgel kirekesztő, nem tegnap eltűnt világ.

Hogy mire kell egy akárhány oldalas hetilapnak 500-nál több szerkesztőségi munkatárs, arra részben magyarázat az utóbbi közösségi visszaemlékezés vágatlan online verziója: a gépíró és az olvasó közé állított szerkesztő nem volt egy teljesen hülye találmány. Ahogy a lapon is látszik, hogy már rég nem ugyanarról a dologról volt szó, mint egykor: minden második cikkben elmagyarázza például egy kedves zárójel, hogy a Brand X a Time belső newsweekes szerkesztőségi beceneve volt, pedig hát a francba, 920 forintot fizettem egy lapért, amiben egyáltalán nincsenek mellek és elmentem érte egy távolabbi boltig, valószínűleg fejben tudok tartani ekkora dolgokat egyik cikkről a másikra. És bruttó 72 oldal az egész lap, nettóban talán a fele, egy óra alatt kiolvastam a javát – értem, hogy épp rohanó világunk pusztította el az ilyen Newsweek-szerű vívmányokat, de pont az utolsó számba akkor már csak elfért volna még két anyag.

Halálugrás, nagy mosoly
A főszerkesztő, Tina Brown beköszönőjét leszámítva (amelyben egy kicsit pereg a „minden rendben, csak átállunk elektromosra” pózról a festék) egyébként meglepően sikeres az a tudatos vagy spontán erőfeszítés, hogy ne a halotti koszorú rosszkedvű piszkálásáról és ne is az egykori főkolomposok szoborcsoportjának megépítéséről legyen szó. Így csak attól lesz zavaró az utóíz, hogy az aláírások után nem csak az olvasható, hogy mikor kezdtek a szerzők a lapnak dolgozni, de az is, hogy mikor hagyták abba – legjobb esetben is 2010-ben, amikor a Washington Post Company eladta a lapot a Daily Beastnek, és aki tehette, hagyta, hogy kivásárolják és leépítsék.

Ettől még akár pusztán technológiai vagy médiapiaci szempontból is érdekes lehetne, hogy mihez kezd a maradék stáb: a lapban februári debütálást ígérnek a Newsweek Global nevű digitális hetilapnak. (A gondtalannak szánt mosollyal bejelentett kisbaba valódi jelentése: bezúztuk a külön hazai és nemzetközi verziót, Amerika és a többiek innentől egyet kapnak. Egyébként lényegében eddig is így volt, vagy nagyon felülbecsülték, hogy Európát mennyire érdeklik az Abraham Lincoln szellemi örökségében rejlő ellentmondások.) Viszont internet-edzett vezérkar ide vagy oda, a tabletverzió eddig nem volt az a platformot bátran belakó innovatív világítótorony, és a jelek – például a tény, hogy a dologból semmi reklámozható preview nem lett kész erre a számra, mégis bevállalták a leállást és egy rakás szomorú nyomtatott előfizető elvesztését – arra mutatnak, hogy ez nem februárban fog megváltozni.

Azt sem tudni, a kiadó most miben bízik: valószínűleg a név erejében és abban, hogy léteznék még behunyt szemmel költő, őrült hirdetők. Az ormótlan példányszámok (=szürreális remittenda) miatt évi 42 millió dollárba került pusztán a nyomtatás, és az eddigi maradék hirdetőket bevonzó, elkeseredetten kiterjedt – a szolnoki vasútállomás nekem mindig is túlzásnak tűnt – globális terjesztésről akkor még nem beszéltünk. Összegre ez nagyjából ki is adta a veszteséget, de azt, hogy még a Daily Beast is sejti, hogy ennél kicsit körülményesebb lesz a matek, jól mutatja, hogy az utolsó kiadás híre együtt érkezett egy újabb elbocsátási hulláméval. Hogy ki maradt, és ők mihez kezdenek a képernyőn, az kiderül élesben, alighanem van pár szúrósabb levegőjű székház a világon, ahonnan kíváncsian figyelik majd ezt a nekifutást.

Fareed Zakariát, a korábbi nemzetközi főszerkesztőt meg végülis már két éve átvette a Time.

--
A regionális franchise verziók egyébként maradnak, így például az egyetlen európai, a lengyel Newsweek is – amelynek a tartalomjegyzék alapján már évek óta csak nevében volt köze az anyukához.