Hogy mi a baj a médiatörvénnyel? vol. 219
VENDÉGPOSZT | Tófalvy Tamás újságíró, egyetemi oktató írása 2010. július 23-ának forró délutánján, amikor az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága éppen a „Médiaalkotmány” derült égből való benyújtása előtt teljes mértékben elmaradt – rendszerint sok-sok hónapot igénylő – szakmai-társadalmi egyeztetést igyekezett rendkívül ízléstelen módon egy utólagos pár órás bizottsági kirakat-meghallgatással elmismásolni, egy különös dolog történt. Bár csak pár pillanatig tartott, mégis kivételesen jelentésteli betekintést adott az erőfölényből tárgyaló kormányzat sajátos logikájának mélységeibe.
L. Simon László, a bizottság elnöke, miután órákon keresztül hallgatta a jogvédők és a szakmai szervezetek tételes és maró bírálatait, és elérkezettnek látta az időt egy kis összegzésre, derűsen körbenézve a jelenlevőkön hangot adott abbéli megelégedésének, hogy senki nem látja úgy, hogy komoly baj volna a tervezettel. Tehát igazából a jelenlévők konszenzuális felfogásában a médiaalkotmány alapvetően oké.
Ebben a szent pillanatban szinte mindenki egy picit előredőlt a székében, kiguvadt szemmel és leesett állal meredve az elnökre. Az önkritikusabbak vagy bizonytalanabbak még odáig is elmentek, hogy azt higgyék, nem jól hallanak; a kevésbé szerencsések pedig, akik nem tudtak hirtelen egy hasonló lélektani biztosítékot kicsapni, egyszerűen nem hitték el, hogy létezik ekkora pofátlanság.
Nincs is, nem úgy van, ne legyen
Az alternatív valóságoknak az emberekre való erőltetése persze egyáltalán nem új gyakorlat az igazságbeszéd-paradigmától egészen a „nem lesz nyugdíjcsökkentés” és egyéb klasszikus hazugság-költeményeket a világnak adó, cinikus magyar politikai életben, de most – hála a médiatörvény hazai és nemzetközi bírálatainak –, új divat kelt szárnyra a hatalomközeli elmékben. Tudniillik, hogy a bírálatok voltaképpen „A”, nincsenek is, illetve „B”, a bírálók eleve felületesek, vagy nem mondják meg, mi a bajuk pontosan a javaslattal, tehát nem is lehet őket komolyan venni, és így vitatkozni sem velük.
Természetesen a sima, buta tagadás a lehető legegyszerűbb kommunikációs stratégia, és mint a hasonló esetekben, most is Szijjártó Péternek jutott a megtisztelő feladat, hogy továbbítsa az iszonyatosan kellemetlen hazugságot a lakosság felé, miszerint a német külügy valójában nem tett bíráló megjegyzéseket a médiatörvényre. Az ilyen és ehhez hasonló sima és buta stratégiákat olcsó és gazdaságos előállítani, de sajnálatos hátulütőjük, hogy a szokásosnál nagyobb rizikófaktort hordoznak magukban. A köznyelvvel szólva, hamar kiderülhet az ún. igazság. Így történt az említett esetben is: a német külügy egy gyors telefonnal tisztázta a helyzetet, és azért cserébe, hogy a magyar diplomácia képviselői úgy látszik már biológiailag nem képesek rá, a magyar újságolvasók égtek helyettük.
Az adófizetők pénzét azonban nem csak ilyen kis buta hazugságok generálására lehet költeni. Lehet gyártani olyan, sokkal összetettebb alternatív valóságokat is, amelyeknek a szétpukkasztásához már legalább két kattintásra vagy éppen lapozásra van szükség. A „B” verzió egyik sarokpontját L. Simon László fogalmazta meg a Duna Tv-nek nyilatkozva. Szerinte „a médiatörvényt ért támadások nagy része alaptalan és méltatlan, ráadásul olyanok támadják, akik el sem olvasták a törvényt és a kákán is csomót keresnek.” Különösen vérlázító mondat ez annak a szájából, aki nagyon jól kell hogy tudja, hogy régóta olvashatóak többek között a Társaság a Szabadságjogokért rendkívül alapos, tételes elemzései és bírálatai és az egyes változatokról, nem beszélve az EBESZ által felkért Európa-hírű médiaszakértő, Karel Jakubowicz több mint ötven oldalas – szintén elmarasztaló – elemzéséről, és még lehetne folytatni a sort az azóta elkészült újabb és újabb részletes kritikákkal, mint például Bayer Judit médiajogászé.
Önkéntes vakság
Ha a hatalom politikusai kifogynak az ötletekből, úgy tűnik, szívesen kisegítik őket a hatalommal és egyben a sajtószabadság korlátozásával szimpatizáló médiamunkások, akik örömmel szállítják a „B” verzió újabb változatait. A legújabb ilyen szerint a nemzetközi bírálatok nem mondják meg, hogy a médiatörvény mely pontjaival van a probléma, tehát igazából nem világos, mi is a gond a törvénnyel. Ahogy Dévényi István, a Heti Válasz újságírója fogalmaz: „Az Európán átívelő hiszti közepette ugyanis még senki se árulta el, hogy konkrétan a médiatörvény mely pontjaival van baj, és mi.”
Túl azon a sokkon, hogy pont egy újságíró vállalja magára ezt a feladatot, hasonlóan zavarban érzi magát az olvasó, mint amikor L. Simon bizottsági összegzését hallgatta a fülledt bizottsági teremben, azzal a különbséggel, hogy most annak próbál adni egy sanszot, hogy hátha nem jól olvasta el a szöveget.
Csak találomra bele-belekapva a nemzetközi kritikákba, a már több százra rúgó kritika-hegyből kiemelve pár pontot: a Deutschlandfunk konkrétan említette a magas pénzbüntetéseket és a médiatanács önkényének helyet adó tág értelmezési lehetőségeket, és azt, hogy a tanácsot magát Orbán Viktor hívei irányítják, az EBESZ sokadik bírálata halálos pontossággal kimondja, hogy az összes médiatartalom-típus – az elektronikus, print és online médiát – egy mérce alapján való szabályozása szembemegy minden EBESZ-standarddal, továbbá a törvény szokatlanul nagy hatókört ad a nemrég létrehozott médiahatóságnak és médiatanácsnak, melyeket kizárólag a kormánypárt által támogatott tagok irányítanak, kiegészítve a regisztrációs kötelezettség és a például a kiegyensúlyozott tájékoztatás elmaradásakor kiszabható magas bírságok bírálatával és a közszolgálati média függetlensége feletti aggódással.
Vagy nézzük az El Paíst, mely szerint nem helyes, hogy a törvény széles ellenőrzési lehetőséget ad a kormánynak a tájékoztatási eszközök fölött, és nagy büntetéseket állapít meg arra az estre, ha a tartalmuk ellentétben van a közérdekkel. Vagy a Die Weltet, melyben azt írják, hogy az NMHH átfogó antidemokratikus hatáskörrel rendelkezik, és a cenzúrától dokumentumok elkobzásán át a kényelmetlen médiumok anyagi csődjéig kiterjed mindenre. Mi kell még, milyen konkrétumok, milyen pontok hiányoznak?
A helyzet, ami így előállt, többszörösen is tébolyult, ismét. Ha azt gondoljuk, hogy mindezek az alternatív valóságok a hatalom cinikus elméjének tudatos termékei, abba a helyzetbe kerültünk, hogy olyanokkal szemben kívánunk a valósággal érvelni, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne vegyenek tudomást a számukra kellemetlen valóság tényállásairól. Ami eleve egy meglehetősen kényelmetlen helyzet.
De még kényelmetlenebb lesz akkor, ha egy másik lehetőséget is számba vesszük, annak a bizonyos jóindulatú értelmezésnek az esélyét. Ami szerint mindezen hazugságok nem rosszindulatból, hatalomvágyból, hanem egyszerűen abból erednek, hogy sem a hatalom, sem az ahhoz közel állók szellemi muníciója nem elég az újságban olvasható hírek, vagy a hallott mondatok kognitív feldolgozásához, tehát a jövőben azok szeretnék irányítani és megszabni a szövegek előállításának és értelmezésének hogyanját és mikéntjét, akik egyszerűen nem tudnak olvasni. Tessék választani.
